Pán Péter avagy a Sohasziget titka, Harlekin Bábszínház, Budaörsi Latinovits Színház, 2018. szeptember 14., 19:00

Szereplők: Szilner Olivér, Szűcs Réka, Sóvári Csaba, Soó Gyöngyvér, Herein János, Mészáros Pancsa, Bábinszki Ágnes , Zádori Szilárd, Szabados Böbe. Szerző: J. M. Barrie, Szabó T. Anna, zeneszerző: Németh János, koreográfus: Fosztó András, báb- és díszlettervező: Csonka Erzsébet, dramaturg: Éry-Kovács András, rendezte Halasi Dániel.  

Nem nagyon mozdulunk ki Budapestről, ezért óriási öröm, hogy ilyen kiváló társulat jön a közelünkbe, mint a Harlekin. A Budaörsi Latinovits Színház rendszeresen helyet fog adni az egri bábszínházasok Pán Péter avagy a Sohasziget titka c. előadásának. Mi most teljes létszámban (két lámpás + növendék lámpás + zseblámpás) kiruccantunk a budaörsi bemutatóra, és csodásan éreztük magunkat. Színes, mély, sokrétű, sok korosztálynak értékes mondanivalót tartogató bábelőadást láttunk.

Pán Péter történetét nem kell bemutatnunk, ha máshonnan nem, az 1953-as rajzfilmből ismerhetjük a regény történéseit. Pontosabban ennek a Pán Péternek a hatását, amit Barrie nyomán Szabó T. Anna írt, és a Harlekin Bábszínház teremtett színpadra nem hinnénk, hogy előre ki tudná találni a nézőközönség. Nem azért, mert ne az történne benne, ami az eredetiben is, hanem inkább azért, mert ilyen részletgazdag és az emberi érzelmek megjelenítésének irányába eltolt Pán Pétert egészen biztosan nem látott még senki. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki megnézi, annak megváltozik a regényhez való viszonya, de megváltozik a gyerekkorról, a gyermek és kiskamasz állapotról, a családi kötelékekről és családi szerepekről alkotott felfogása is. Nincs néző, akit ne indítana meg vagy ne bírna elgondolkodásra.

A bábszínház nagyon erősen látványbeli élmény. Ha ránézünk a színlapra azonnal kiböki a szemünket, hogy itt sajátosan egységes látványvilágban lesz részünk: a steampunk stílus uralja a díszletet és a jelmezeket (Csonka Erzsébet). Ez az elektromosság előtti, gőzgépekkel, optikai eszközökkel és óramű kütyükkel kirakott díszletvilág két szempontból is harmonizál a történettel. Az egyik, hogy megnyilvánul benne a gyerekek kicit-kacatokkal elárasztott játékországa, a szétszedjük, összeépítjük korszak. A másik ugyanez az operáció érzelmekkel. Ha a játszótársat szétszedjük elemeire, megkapirgáljuk, ide-oda tesszük, ezt-azt csinálunk vele, feltárjuk mechanikus fogaskerék-szerkezetét, akkor vajon megismerjük-e, és vajon megértjük vagy megfejthetjük-e? Ha gyerekek vagyunk, akik a világot felfedezik, akkor a mellettünk lévő hasonlóan nyitott gyermek tárgya lehet-e a vizsgálódásainak, vagy akárhogy is kutatjuk, egy másik érző lény olyan mélység, amit elemeire szedve sosem fogunk tudni megfejteni? Kiszámíthatóak-e az emberek, vagy misztikus távoli világok?

Zádori Szilárd (Hook), Soó Gyöngyvér (kalóz 1.), Szabados Böbe (kalóz 2.), Szűcs Réka (Wendy). (Fotó: Harlekin)

Az előadás előre kiszámíthatatlan csodája például a performanszok lenyűgöző sokfélesége. A tánc- és énekkar a ritmikus, atavisztikus, ütemes kórusmunkája kontrasztban van az emlékezetes énvallomásokkal telített szólókkal (zene Németh János, koreográfia Fosztó András). Önmagában egy színházi előadásnál a színpad teljes bejátszása nem teremt értéket, de itt a teljes látótér beterítéséről van szó. Egy percig sem érezzük, hogy színházban vagyunk, a gyerekek érzékeit a teljes látótér igénybe veszi, a színpad előtti tértől a mennyezetig, ezzel nem engedve, hogy akár egy percre is kizökkenjünk Pán Péter és társai történetéből. A takarás előtt és mögött, alatt és fölött és mellett történnek a dolgok, és mindig történik valami. Színházi divat, korra jellemző irányzat túlzsúfolni eszközökkel, történésekkel az előadásokat. Itt sem használtak az alkotók kevesebb eszközt, mint ebbe a pörgős stílusba beleillő nagyszínpadi előadások, de ezek úgy illeszkednek egymásba, mint egyik fogaskerék a másikba. Nem túlzsúfoltságot, hanem felfoghatatlan gazdagságot tapasztalunk.  A rendezés (Halasi Dániel) úgy alakította az előadás ütemét, hogy ne szakíthassák meg a történet vonalát tapsok vagy nézői reakciók. A produkció egyetlen pillanatra sem ül le, a jelenetek zökkenőmentesen gördülnek egymásba, ezzel a nézőt felkapva és végig magával vonva a cselekmény által. Nem véletlen, hogy mi, felnőttek szájtátva andalgunk ki a szünetre, a gyerekek pedig már alig várják, hogy folytatódjon az előadás, és sprintelnek be a színházterembe a szünet végét jelző csengő szavára. Vajon mi lehet jobb minőségjelző, mint az a tény, hogy a gyerekeket egy rövid felvonás alatt ennyire beszippantja a Harlekin világa?

A performansz a színességét az ábrázolási módok változatosságának is köszönheti. Amikor kell, és kell(!), akkor árnyjátékot látunk, vagy a komplementerét, fényjátékot. Amikor az úgy jobb, a bábosok maguk játsszák a mesekaraktereket. Ez már önmagában is magával ragadó, de ami a legcsodálatosabb, az a báb-bábszínész párok belső és külső interakciói. Ha valaki ezt a bábjátszási nyelvet még nem ismerte volna, az is gyorsan megtanulja, mit jelent, amikor a báb az őt mozgató bábosra néz, de legkésőbb a karakterek ,,ringasd el magad'' érzelmi szituációiban megérti, miért kell ezt így csinálni, és hogy a harlekinek milyen profi módon beszélik ezt a nyelvet.

Szilner Olivér (Pán Péter), Sóvári Csaba (John), Nánási Ágnes (Pecek), Herein János (Tutu). (Fotó: Harlekin) 

Kinek szól? – tehetjük fel a kérdést a ,,4-től 14 éves korig'' megjelőlés olvasása után. Pán Péter történetében az a csodálatos, hogy minden korosztálynak a maga szintjén szól, és ahogy szól az iszonyúan erős. Le a kalappal az író, J. M. Barrie, és az ő történetét bábszínpadra író Szabó T. Anna valamint a dramaturg Éry-Kovács András előtt. És le a kalappal a társulat előtt, hogy ilyen minuciózus munkával mindezt a mélységet minden regiszterben elő tudja hozni ebből a legklasszikusabb értelemben vett kultikus meséből.

Trailer

A kisgyermekek és az alsósok számára ez a történet a szeparációs félelemmel kapcsolatos gyógyító terápia. A mese által megélni a vágyott elszakadást anyától, kirepülni és szabadnak lenni, elmerülni a saját világban, korlátozás nélkül megélni az életet. Másfelől megeleveníteni a mese félelmetes szereplőiben a külvilág megannyi veszélyét, sokszor életveszélyes kalandját, a fatális fenyegetettséget. A kalózok ennek az életveszélynek a megnyilvánulási formái, amit a szabadságvágyó énrész, Pán Péter, legyőz. Persze ahogy legyőzi, az nem aktív, létező képességek segítségével megvalósított harc, hanem álomdramaturgiában lezajló történés. A győzelem megtörténik más erős, félelmetes álomlények, a krokodilban megtestesülő hatalmak által. Megtapasztalni Pán Péterben az örök elszakadás rettenetét és Wendy által a visszatalálás mindent átható boldogságát, a mese gyógyító végét. A kisgyermek ezt a harcot és biztonságos visszafogadást viszi magával, és ezt játssza tovább a gyermekszobában.

A felsősök az erkölcsi mondanivalót, társadalmi munkamegosztásról szóló példabeszédet, a primer történetet, a szöveget, a cselekményt viszik haza magukkal. Mindenkiben két én él: a csapongó, szabadságra vágyó, felelősség lerakó én, aminek Pán Péter a megtestesítője, és a családért, szeretteiért felelősséggel tartozó, fészekrakó, a hagyományokat okosan, melegen tovább vivő én, akit Wendy testesít meg. Nem lány-fiú ellentét ez, a csapatot, a társadalmat közösen kell alkotni, a lányok is hősiesek és kreatívak, és a fiúk is érzelmesek és hűségesek. Az élet bonyi, de együtt megoldjuk, és igen, néha nem tudjuk a másikat megváltoztatni, de a kölcsönös bizalom valahogy megoldja a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat is. Ez az ismeretközpontú, artikulált, bölcsen mérlegelő, a regényt a polcról leemelő és továbbgondoló késztetés az, amit a nagy gyerekek visznek magukkal.

Mészáros Pancsa (Madármama), Szilner Olivér (Pán Péter). (Fotó: Harlekin) 

Mitologikus motívumok. A felnőttek mindezt máshogy látják. Nem véletlen, hogy az első hangos tetszésnyilvánítás a férfiak dörmögő nevetése volt. A gyerekeket – mit tagadjuk egyfajta kényszerből – elkísérő apukák nagyon gyorsan involválódtak, amikor családi szerepekre, szerelmi viszonyokra terelték az alkotók a szót, az énekhangot vagy a metakommunikáció erről beszélt. Wendy álmodozása a Holdbéli csónakosról az éjszakában elég konkrét dolog miatti elvágyódás. Rá vannak bízva az öccsei, és ezt a felnőtt szerepet nem nagyon akarja még felvállalni a lány, de mivel szereti a szüleit, megteszi nekik. A produkcióban szellemes ötlet, ahogy Wendy és Pán Péter ugrabugrál a sziklákon. Míg Disney-Wendy egy  faék egyszerűségű lány, addig ennek az előadásnak a Wendyje (Szűcs Réka) egy céltudatos, okos csitri. Péter nem igazán érti, hogy Wendy mit szeretne tőle a sziklákon, ő csak a tengert, a vidéket, a varázslatos szigetet akarja megmutatni, Wendy azonban a szerelemre, párra, társra vágyik, a felnőtt élet azon részére, ami szemben a bébiszitteléssel, nem adatik még meg neki. Ebből a szempontból a felelősségtől való menekülés sokkal inkább Wendyre jellemző, hisz ő az, aki az első adandó alkalommal elmenekül a gyerekek mellől, amikor erre Péter felszólítja, és ő az, aki látva, hogy a szigeten megint napközis néninek akarják megtenni, hazakívánkozik.  A felnőtt átlát Wendy szavain: nem vagy nem csak a családhoz visszavágyó gyermeket látja benne, hanem a felelősséget visszautasító döntést, hogy ő nem tud és nem is akar ezeknek a gyerekeknek az anyukája lenni. Legalább is még nem.

Nem állítható szembe ezzel Pán Péter karaktere, aki sem nem a felelősség, sem nem a felelőtlenség megtestesítője, nem egy valóságos gyerek, hanem egy mitologikus lény, egy pán, egy faun, egy kísértő démon, egy archetípus. Pán Péter Wendy általi megközelíthetetlensége és feltörhetetlensége pontosan az az idegenség, ahogy a Holdbéli csónakos is megközelíthetetlen. Persze teljesen más tulajdonságokkal. Pán Péter az azonnali kielégülést hajszoló, nárcisztikus, társadalmon kívüli isteni lény. Ez az absztrakt hatás, a gyermeki egocentrikusság ragadja magával Wendyt, és ezért is nem tarthatja meg Pétert Wendy a mese végén. A fiú egy örök alaktalan, absztrakt entitás, aki a megfelelő korban minden gyermeket, így Wendy anyját is megkísértette.  

Mégis az előadás egyik legmegragadóbb pillanata ennek a másvilági lénynek a magányossága, a pajtásra vágyó indíttatása, végtelen magárahagyottsága. Nem maradhat szem szárazon, amikor Péter bábja odabújik Szilner Olivérhez, ezzel kifejezve mennyire fáj ennek a lénynek, hogy Wendy ott hagyta, pontosabban hogy mennyire menthetetlen az ő magányosságra teremtetett identitása. Ha van két olyan jellegzetesség, amit gondolatban mindenképpen magunkkal hozunk, az Szűcs Rékának és Szilner Olivérnek a bábjaikhoz fűződő különleges viszonya.

 Szilner Olivér (Pán Péter), Szűcs Réka (Wendy), Szabados Böbe (Csingiling). (Fotó: Harlekin)

Emlékezetes színpadi történés a krokodil kétszeri felbukkanása (nyam-nyam) és a bábnélküli kalózok (Soó Gyöngyvér, Szabados Böbe, Zádori Szilárd), akiknek a hajója egy igazán stílusos kalózhajóként funkcionáló zongora, maguk pedig borzasztóan félelmetesek. A sohaszigeti zsivány gyerekek (Herein János, Mészáros Pancsa, Bábinszki Ágnes) egy igazán vagány bandát alkotnak, Sóvári Csaba (John) pedig a minden porcikájából sugárzó lelkesedésével és érzelmileg nagyon jól előkészített szerepformálásával hívja fel magára a figyelmet.

♥

Kedves Olivér, Réka, Csaba, Gyöngyvér, János, Pancsa, Ágnes, Szilárd, Böbe, Anna, János, András, Erzsébet,  András és Dani, nagyon köszönjük ezt az elvarázsoló estét és reméljük hogy még sokat találkozunk a játékaitokkal!