Georg Büchner: Woyzeck, Szkéné Színház, 2018. szeptember 23. 19:00

Játsszák: Major Erik, Tóth Zsófia, Bánki Gergely, Terhes Sándor, Csoma Judit, Nagypál Gábor, Horkay Barnabás. Díszlettervező: Fekete Anna, jelmeztervező: Kálmán Eszter, dramaturg: Garai Judit, dalszöveg: Peer Krisztián, zeneszerző: Kákonyi Árpád, fénytervező: Payer Ferenc, jelmeztervező asszisztens: Keszei Bori, asszisztens: Kovács Henrietta, Rezek Borbála, rendezte Hegymegi Máté.  

Büchner és Kleist egyszerre két elefánt a romantika porcelánboltjában. Szétkapják a szépséget és a nagyívűséget, sőt egyáltalán az ,,ívűséget'' ha szabad így fogalmazni. Újsághírekből dolgoznak, profánból szakrálist gyúrnak. Büchner a Woyzecket két valós gyilkosság alapján állította össze. Az egyik Johann Christian Woyzeck lipcsei parókakészítő esete, a másik Daniel Schmolling dohánysodró kisiparos hasonló bűntette, akik mindketten egy hozzájuk érzelmileg közel álló nőt öltek meg. Hegymegi Máté, és erre a produkcióra összeállt alkotótársulata, főleg a Schmolling-gyilkosságot és a mentális krízist, kibillentséget domborítja ki. A Woyzecket muszáj interpretálni, mert a darab töredék-állapotban lebeg, néhány verzióban még az sem világos, hogy maga a gyilkosság része-e a darabnak. Hegymegi értelmezése csodásan plasztikus, és félelmetesen hat a nézőre. Kerül minden olyan elemet, ami a nő emberi méltóságát nagyvonalúan mellőzné. Ez utóbbi nagyon nagy szó, mert egy olyan darabról beszélünk, amit szokás csábító romantikus erőszak lefestőjeként, szerelemféltésből elkövetett gyilkosság megjelenítőjeként, féltékenységi drámaként értelmezni. Az előadás komplexen és maradandóan fejti ki hatását, a nézők közül senki sem fogja elkerülni, hogy az este utáni héten ne Franz Woyzeck rettenetes napjára emlékezzen.

Töredék. A legtöbb ismeretterjesztő munka szerint a Woyzecket a szerző már nem tudta befejezni és a töredékeket, így vagy úgy, teljes egésszé az utókornak kellett összeraknia. Talán soha se tudhatjuk meg, hogy pontosan mi volt a szándéka ezzel a szerzőnek. Nekünk a Balassa Péter által propagált értelmezés tetszett meg, amely szerint a dráma eleve töredékes szerkezetűre lett tervezve. Büchner ezzel akart lázadni, mint sok romantika korabeli művész, a klasszicista lekerekítettség, a mű önmagába záródó teljessége ellen. Büchner terve sikeresnek bizonyult, a Woyzeck meghatározatlansága folyamatosan foglalkoztatja az alkotókat, új értelmezéseket provokál. A színpadi alkotó és a néző mindig, kivétel nélkül, újra konstruálja a darabot, és ezzel a lehetőségek kimeríthetetlen tárházát teremti meg. A darab univerzális pszichológiai témájából adódóan garantált terápiás hatást kelt a nézőben. Nem meglepő tehát, hogy más társulatok is előállnak saját megoldásukkal a Woyzeck-rejtvényre. A Nemzetiben ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében látható a darab, akár már a közeljövőben is megnézhetjük. A MU Színházban is Woyzeck bemutatóra bukkantunk, október 19-én Szabó Mátyás Péter rendezését nézhetik meg az érdeklődők.

 Major Erik (Woyzeck),  Terhes Sándor (Ezredes). Fotó: Mészáros Csaba. 

Összességében adott egy fiatalember, szegény sorból származó, árva, akinek van egy házasság előtti kapcsolata, abból gyereke, mindehhez egy bizonytalan viszonyulása. Franz Woyzeck mellékjövedelmekből tartja el a kis családot, a helyőrség kapitányánál és az orvosdoktornál vállal munkákat, ebből van némi pénze. Franz rohanása, amely motívum végigfut a darabon, primer szinten ennek a két jellegzetességnek a megnyilvánulása: a hajszoltságnak, és annak, hogy nincs helye vagy nem találja helyét ebben a világban. A másodlagos szinten a szüntelen futásában az önmagától, nyilvánvalóan valamiféle pszichológiai problémától való menekülés nyilvánul meg. Akik amellett teszik le a garast, hogy a Woyzeck szándékosan van töredékes formában megírva, ezt a töredezettséget párhuzamba állíthatják a főszereplő életének és elméjének szétszakítottságával, szétesett állapotával.

Horkay Barna (Andres), Major Erik (Franz). Fotó: Mészáros Csaba. 

A díszlet és a jelmez egyaránt egységesen fejezi ki a Woyzeck világának sivárságát, Franz magárahagyottságát, lelki gúzsba kötöttséget és a lelki terheket, amiket cipel. Fekete Anna és Kálmán Eszter munkája a rendezéssel és a színészek játékával a legutolsó apró kellékig (fülbevaló!) az előadás egyenrangú alkotója. Nem szolgálja az előadás koncepcióját, hanem megtestesíti, keretbe foglalja azt. Hegymegi másik, a XIX. század elejének irodalmát feldolgozó rendezésében, a Kohlhaasban, a víz uralta a színpadképet, a maga megfoghatatlanságával, azzal a szimbolikával, hogy mint a víz a főhős kezei közül, kifolyik önnön sorsa is. Ennek a produkciónak is van anyagban megjelenő alapmotívuma, a kötelek és a kő. Amikor átadjuk magunkat a szöveg hatásának, látjuk a kisvárost, az orvosi rendelővel, kocsmával, a szimbolikus házzal, alkóvokkal, és látjuk a kaszárnya lepukkant infrastruktúráját, amelynek a világát a szobaként vagy ágyként funkcionáló ütött kopott kád teremti meg. Csak a csodálatunkat tudjuk kifejezni, hogy erre a kisvárosi realitásra teljesen ráírva ott van egy másik, absztraktabb színpadkép is. A nonverbalitásban, amikor a mozgásra, a gesztusokra, az elindulások és megtorpanások irányára figyelünk, a színpadkép közepén álló fa, mint központi motívum, kerül a szemünk elé. Balassa Péter Woyzeck-elemzésében számtalanszor említi Samuel Beckett Godot-ra várva című alkotását. Ott a mára szinte terhessé, unalmassá vált szimbolikus fa a központi díszletelem, itt azonban az életfa (vagy halálfa) üdítő, újszerű, sokat mondó, központi szimbólummá válik. A beckett-i bűvös kör, amiből nincs menekvés, ott kavarog a kötelekből álló kérgű fa körül,  a gyökér körüli kör alakú vájatban, a cselekményekben, amik ciklikusan a fa körül zajlanak. Ebben a varázslatos, ,,feketemágiabeli'' körben kezdődik a darab, és ebben a körben fejeződik be. Nincs menekvés Franz Woyzeck mókuskerekéből, ez világos.

Csoma Judit (Doktor). Fotó: Mészáros Csaba. 

A Carmennel kapcsolatban felbolydult kritikai vita itt értő fülekre talált. A produkció kínosan ügyel arra, hogy a két csábító hibát, amit a Woyzeckkel kapcsolatban el lehet követni, mindenképpen elkerülje. Az egyik, ami hála istennek, nincs benne Hegymegi interpretációjában, a ,,szerelemféltésből'' elkövetett gyilkosság, hogy ,,szegény Franz'' megbillent, és a szörnyű tettét féltékenységében (és csakis azért) követte el. A másik annak a butaságnak az elkerülése, hogy ,,rohanó világunk'' miatt történik ez a bűncselekmény, a média, a tévé, a mobilok, a rádió, a ,,konzumidiotizmus'' az oka a tragédiának. Nem tudjuk eléggé kifejezni afeletti elégedettségünket, hogy ezeket a lapos megoldásokat a rendezés gondosan kikerülte, kidobta a dramaturgiából. Ezért a magas intelligenciáért is szeretjük ennyire Hegymegi munkáit.

Schmolling történetéből és az előadás végén elhangzó vallomásból megértjük, hogy a tragédia sokkal elkerülhetetlenebb, mint ahogy azt a féltékenység-szcenárió felmutatná. Franz (Major Erik) már a legelső jelenetben dugdossa, rejtegeti a kését, már zajlik az az emberkísérlet, ami a személyiségének széteséséhez fog vezetni, és ahhoz a rettenetes vágyhoz, hogy leszúrja a kedvesét. A mi értelmezésünk (és ez túlmegy a darab és a rendezés koncepcióján, ám könnyen belelátható, és nekünk nagyon tetszik), hogy Franz már a legelején a gyilkolás vágyával közelít Marie (Tóth Zsófia) felé. Kapcsolatukra csak a nő félreértése miatt kerül sor, aki természetesen fel sem tételezi, hogy Woyzeck közeledése csak egy pszichopata (vagy azzá vált ember) beteges vonzalma. Igen, becsúszott a gyerek, hiszen Franz még nem ismeri fel magában a gyilkolási vágyat, de utóbb ez is felszínre fog kerülni. Az előadás kezdetén egy erős jelenetben a főhős, a szimbolikus fa tövében, egy lidérces álomban, többször eljátssza Marie meggyilkolását, amin a nő csak kacag. Kapcsolatuk ezen kölcsönös elemi félreértése és működésképtelenségének árnya végigvonul a produkción, a végén komollyá válik, groteszkbe tolódik, és a gyilkosság megismétlődik, egy a néző számára mindenképpen kényelmetlen, de jelentős ciklikus jelentben.

 Major Erik (Woyzeck), háttérben Tóth Zsófia (Marie). Fotó: Mészáros Csaba. 

Az eredeti mű(vek) több mint 20 karakteréből Hegymegi Máté és a dramaturg, Garai Judit, hét szereplőt tart meg, a kirostált karakterek szövegeit is ez a hét szereplő veszi át. Így még jobban kidomborodik, hogy ebben a világban mindenki víziók, hallucinációk rabja. Csakhogy vannak, akiknek a bolondériái kiélhetőek más embereken, és vannak, akiknek nem. Az Ezredes (Terhes Sándor) és a Doktor (Csoma Judit), a pozíciójukból adódóan, vagy a Tamburmajor (Nagypál Gábor), aki erejéből és megkérdőjelezhetetlen önbizalmából adódóan berendezhetik saját kis kényszerképzeteiknek megfelelő világukat, kiélhetik vágyaikat. Akiknek el kell szenvedniük saját kínzó vízióikat, és mások vegzálását, azok a szegények. Legfőképpen Woyzeck (Major Erik) és Marie (Tóth Zsófia) esik áldozatul mindenki mániájának. Horkay Barnabás Andresként hiába van ott Woyzeck mellett barátként, hiába vannak a legintimebb közelségben, Woyzeck nem tudja elmondani neki, hogy rettenetes démonokkal küzd. Andres csak ideig-óráig tudja megnyugtatni rémálmokkal küzdő katonatársát. A bibliai képek többször előjönnek és igazolják, hogy Franz és Marie moralitása különb, sőt sokkal erősebb, mint a három antagonista, az Ezredes, a Doktor és a Tamburmajor moralitása. Franz és Marie nem tud megfelelni a fent levők normáinak, csak nehezen tudják artikulálni, hogy mi is ezekkel a baj, leginkább csak érzik, hogy valami alapvetően nem jó a világban. Az intrikusok semmit sem éreznek, csak filozofálnak, sokszor embertelen dolgokat mondanak, csak a felszínen követik az etikát, a gyakorlatban éppen az ellenkezőjét teszik. Ezt az elemi ellentmondást mutatja fel a Bolond (Bánki Gergely) és Franz jelenete, amikor az állat-emberként, ember-állatként mutatja be a főhőst a narrátorként megnyilatkozó Bolond. Érdekes előképe ez a Godot közepén lejátszódó Lucky nevű szereplő jelenetének, akit csodalényként, intelligens állatként mutogat Pozzo. Ebben az interpretációban Woyzeck természetesen nem immorális volta, hanem elborult elméje miatt gyilkolja meg Marie-t.

Bánki Gergely (Bolond, narrátor), Tóth Zsófia (Marie), Nagypál Gábor (Tamburmajor). Fotó: Mészáros Csaba.

Nem lehet könnyű egy ilyen előadás abszolút középpontjának lenni, de Major Eriknek sikerül. Olyan ez az előadás, mint egy kifeszített pókháló, minden szálat egy-egy szereplő tart feszesen, és ezek a szálak mind Major Eriket tartják a középpontban. A történet szintjén lenyomják a legsötétebb pokolig, a játék szintjén emelik, tartják a karakter legmélyebb megéléséig. Egyetlen meglazuló szál elég lenne a kibillenéshez, de ennek veszélye egy pillanatra sem fenyeget. A rendezés tökéletes.

Számunkra a darab egyik csúcspontja Bánki Gergely Bolondjához kötődik. Mint vásári kikiáltó vezet végig minket a történeten, mutatja föl monológjaiban az abszurdat, a groteszket, az emberit. Ő foglalja össze számunkra, milyen is ez a világ, és ettől a spektákulumtól már sohasem szabadulhatunk.

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény gyerek, aki fel akart menni az égbe, mert nagyon egyedül volt. Amikor odaért a Holdhoz, azt látta, hogy az egy korhadt fa és amikor odaért a Naphoz, azt látta, hogy az egy hervadt napraforgó. Amikor pedig odaért a csillagokhoz azt látta, hogy azok arany szúnyogok, amik az égre vannak felszúrva. Akkor újra vissza akart menni a földre, és azt látta, hogy a föld egy fölborult fazék és akkor már teljesen egyedül volt és akkor leült és sírt és azóta is ott ül és teljesen egyedül van." (Nyersfordítás)

♥

Kedves Erik, Zsófia, Gergely, Sándor, Judit, Gábor, Barna, Anna, Eszter, Judit, Krisztián, Árpád,  Ferenc, Bori,  Henrietta, Borbála, Máté! Nagyon köszönjük ezt a csodálatos, megrázó, emlékezetes estét!