Ónodi Adél: Dear Future Me, Bakelit Multi Art Center, 2018. október 18., 20:00

Előadó: Ónodi Adél, író: Horváth Lili Olga, dramaturg: Daoud Dániel, zene: Preiszner Miklós, jelmez: Szabados Luca, fény és hangtechnika: Mosóczi Bálint, produkciós vezető: Fátyol Hermina, produkciós asszisztens: Ladányi Cleo, rendező: Göndör Laszló, fotókiállítás: Szabó Csilla.  

A Bakelit Multi Art Centert egy hangulatos macskaköves úton közelíthetjük meg, körülöttünk elhagyatott vagy működő gyárépületek, köztük az 1922-ben épült Hazai Fésűsfonó, majd a kellemes esti séta végén maga a vasból, fényből, zenéből kibontakozó Bakelit. Mintha egy new yorki művészeti központ helységében lennék, és igen, az előadás is egy igazi kirándulás, kivonulás, kimentődés a súlyos, lehúzó kelet-európai mocsárból. Itt nem csak az alkotók lehetnek azok, akik, és nem csak ők teremthetik meg azt, amit a szívük diktál, hanem mi magunk is úgy érezhetjük, hogy végre a helyünkön vagyunk. Szeretjük ezt a világot, amit a Dear Future Me alkotóközössége megtestesít, és csak ismételni tudjuk, amit egy hasonlóan bátor Trafó Házbeli produkció kapcsán mondott Kútszegi Csaba: olyan jó, hogy velünk vannak ezek az emberek. Ónodi Adél, a csodálatos és tehetséges transznemű színésznő előadása egészen biztosan a legkedvesebb és legemlékezetesebb színházi élményeink egyikévé lett.

Ónodi Adél (Irisz). (Fotó: Reviczky Zsolt.)

A monodráma nagyon nehéz egy színész számára, Ónodi Adél mégis ezt választotta első alakításaként. Természetesen megkönnyíti a helyzetét, hogy szimbolikusan róla szól a történet, és valamelyest magát alakítja az előadás során, mégis sokkal több ez a produkció, mint puszta önvallomás. Éppen ezért, hogy az introspekción túl nagyon magas szintű színészi munkát is igényel a produkció, sokat mutat abból az előadói tehetségből, ami Adélban megvan, és amit a magyar színházi világnak ki kellene aknáznia. Horváth Lili Olga író és pszichológus szakember egy fejlődésmesével, eredettörténettel indít, hosszú, elsőre türelmet igénylő elbeszéléssel, de amint megérezzük, hogy miről is van szó, elégedettséggel tölt el bennünket a történet meghallgatása. Adél hangjáért van mindez. Nem csak azért kell hallanunk ezt a történetet, hogy halljunk egy mesét egy gyermekről, hanem azért is, hogy jó alaposan megértsük: ahogy a mese megteremti a maga univerzumát, úgy teremti meg Adél csodálatos hangja azt a világot, amelybe azon az estén belecseppenünk, és amiben szerencsénk lehet mellette útitársául szegődnünk. Egy kivételes gyermek teremtéstörténete a mesében, és egy kiváló színházi előadás megteremtődése a monodrámát előadó színész hangja által.

Irisz (Ónodi Adél), a hófehér virággyermek, érkezése történetileg szakrális, nyelvileg patetikus környezet. Ezt oldja a rendezés azon megoldása, hogy a mítoszokban megkerülhetetlen sítuselemeket, modorosságokat ironikusan jeleníti meg. Göndör László fénnyel, Irisz gesztusaival és változatos hangszínváltozásaival teszi lüktetővé a mesemondást, ritmikusan ámulatba ejtve, majd derültséget okozva. Jó látni, hogy van rendező, aki jól el tud kezdeni egy előadást, azaz ügyesen, az első perctől behúz minket a produkcióba, és persze jól és jó időben be is tudja fejezni, ami nagyon nagy ritkaság a színpadokon. Ha már a tündéreknél tartunk, érdemes felidéznünk a Szabó Magda meseregényéből készült 1981-es filmet, melyben a tündérkirálynőt szintén Irisznek hívják. Adél megjelenése ugyanolyan királynői és varázslatos mint Irina Alfjorováé, aki a Tündér Lalában Tündérország uralkodónőjét játszotta. Köszönhető ez a csodaszép Adélnak, de nem mellesleg a Szabados Luca által tervezett földig érő, magasított gallérú, buggyos ujjú ruhának. Szabados Luca ruhakölteménye egyszerre harmonizál a történettel és uralja, határozza meg a színpadképet. Az este és a produkció zárásaként megnézhettük Szabó Csilla érzékeny és varázslatos portréit és aktjait Ónodi Adélról. Az utolsó képen Adél úgy alszik összegömbölyödve, mint az említett filmben a tündérgyermek a fügében, amit Irisz kap koronázási ajándékául a csodafától. A fotókiállítás méltó koronája a produkciónak, új dimenziókkal mélyíti a hangból-fényből-színekből szőtt mesét. 

Ónodi Adél (Irisz). (Fotó: Reviczky Zsolt.)

A monodrámában két világ tárul elénk, ez a két világ csúszik néha össze és válik ketté újból. Irisz, a virággyermek, ahogy leválik a mesevilágról és átballag a valóságosba, majd álmában visszatér újból a mesevilágba, egy embert jelenít meg, aki akkor magányos, ha emberek közé kerül, és akkor talál játszópajtásra, ha belül keresi a kiutat. A dramaturgia (Daoud Dániel) jó ütemben ad pihenési lehetőségeket a nézőnek és előrelendítő pillanatokat a produkciónak. Nem olyan megterhelő ez az előadás, mint mondjuk a Leszámolás velem, Rába Roland rendezésében. Az is igaz, azonban, hogy azok a nézők, akik a Bakelit színháztermében most látták a produkciót pontosan tudták, mire jönnek. Az LMBT emberek közül a leszbikusok és melegek témája, ezek színpadi megjelenítése, társadalmilag sokkal elfogadottabb. Ezért teheti meg a Leszámolás velem alkotócsapata, hogy sokkal súlyosabb szocionyomasztást alkalmaz, mint a Dear Future Me alkotói. Azok számára, akik az előadás révén most találkoznak először a transznemű emberek társadalmi vonatkozású nehézségeivel, ez az előadás is megrökönyítő lehet. Mindazonáltal a Dear Future Me, bár több esetben inkább szimbolikus megoldásokkal él, egyáltalán nem titkolja el, életek múlhatnak azon, hogy a transz emberek problémáiról tudjunk, ismerjük a nehézségeiket és értsük őket.

Kiváló színházi eszköze az előadásnak, hogy a fő konfliktust, a másik ember irányába való kitárulkozást nem direkt módon a transzneműség vállalásán keresztül mutatja be. Az egyénben a fájdalomnyomás elviselhetetlenné válása, ami abból fakad, hogy meg kell már osztania másokkal, hogy mi ő, nem mint színtiszta transz probléma vetődik föl. Az alkotók nem csak az érintettek, az LMBT emberek által is megérthető konfliktusba csomagolják a megnyilvánulás, kitárulkozás, megélés iránti vágyat. A megaláztatásból nem húzhatjuk ki magunkat azzal, hogy mi nem vagyunk transzok, mert nem a transz emberek sajátja, hogy a társadalom tagjai a legkülönbözőbb módon megalázzák őket. A szenvedésüket bármikor átélhetjük, ha belegondolunk abba a szituációba, hogy mi magunk is bármikor a társadalom által megalázottak soraiban találhatjuk magunkat. Ahogy egy alkalommal Nagypál Gábor fogalmazott, nem kell más ehhez, mint egy baleset, egy külföldre kényszerülés, egy nem kiszámítható anyagi csőd és a biztonságos középosztálybeli életünk rémálommá válik.

Az alkotók egy része (Ladányi Cleo, Göndör László, Hermina Fátyol, Ónodi Adél, Horváth Lili, Dániel Daoud, Mosóczi Bálint) (Fotó: Bartha Máté.)

Az előadás nem zárul olyan bölcs, megnyugtató szlogennel, mint Szabó Magda meseregénye. Nem mondja ki, hogy ,,az emberek is tündérek csak még kicsik és még sokat kell tanulniuk''. Magyarországon még nagyon sok tennivaló van a transz emberek jogegyenlősége és emancipációja ügyében, mind állami szinten, mind a közösségi tereinkben. Nem mondhatjuk Martin Luther King Jr.-ral, hogy ,,Free at last, Free at last, Thank God almighty we are free at last''. Nem vagyunk szabadok addig, amíg olyan csodálatosan tehetséges színészek, mint Ónodi Adél nem kap legalább olyan könnyen megnyilvánulási szabadságot, mint bármelyik másik, hozzá hasonlóan tehetséges, de nem transznemű színész.

♥

Kedves Adél, Lili, Dániel, Miklós, Luca, Bálint, Hermina, Cleo, László és Csilla, köszönjük szépen ezt a fontos, csodás és lebilincselő előadást!