Elias Canetti: Káprázat, Forte Társulat – Szkéné Színház, 2019. május 5., 19:00

Játsszák: Andrássy Máté, Fehér László, Földeáki Nóra, Nagy Norbert, Pallag Márton, Horkay Barnabás, Kotormán Ábel, Szilágyi Ágota, Widder Kristóf. Zeneszerző: Keresztes Tamás, jelmeztervező: Benedek Mari, színpadra alkalmazta: Lőrinczy Attila, fordító: Sárközy Elga, zongora: Grósz Zsuzsanna, fény: Payer Ferenc, rendezőasszisztens gyakornok: Barok Andrea, Szeredás Kristóf, produkciós vezető: Kudron Anna, rendező: Horváth Csaba.

A Canetti-regény színpadi adaptációja szervesen illeszkedik Horváth Csaba munkásságába. Az előadás a harmincas évekbeli Bécs világába kalauzol el bennünket, ahol megismerkedhetünk az örökségéből jól élő szobatudóssal és a háború, majd a gazdasági világválság által meggyötört környezetével. Ahogy néha mondják, a második harmincéves háború tűzszünetében, két világégés között, az értelmiség a szerepét tekintve ingatag lábakon áll. Feladata, célja, egyáltalán a világban való megkapaszkodásának lehetősége kétséges. Mire valók a könyvek ilyenkor? Ahogy Heidegger mondja: „Költőnek lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.” De érti-e egyáltalán valaki a régi könyvek szavát? A zseniális rendező figyelemfelkeltő produkciót tudott létrehozni abból az alapanyagból, Canetti zsengéjéből, amely éppúgy modoros és felszínes, amilyenek regényének értelmiségi vagy lumpenproletár hősei. A megalkotott színpadi univerzum olyan erős, hogy önmagában is megáll a lábán, tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan miről akarna szólni a Nobel-díjas író még saját maga által is parkolópályára tett munkája.

Az előadás adatlapja a Szkéné Színház oldalán.

A kínos életet élő Kien testvérpár egyik tagja, Peter (Nagy Norbert), világhírű sinológus. Ez a szerző szerint abban nyilvánul meg, hogy sok könyve van, köztük kínai is. Semmire nem költ csak könyvekre, még rendes bútorra sem csak könyvespolcokra, illetve bejárónőt fizet, Theresét (Földeáki Nóra), aki gondoskodik ételről és a lakás körüli teendőkről. A másik testvér, Georges (Andrássy Máté), neves nőgyógyász, aki Párizsban pszichiátriai rendelőt tart fent (sic!), viszont csakúgy utálja a nőket, mint a regény minden férfi szereplője, így Peter is. Therese egy félreértett gesztusát követően Peter úgy dönt elveszi feleségül a bejárónőt, ami végül a férj lakásból való kipenderítéséhez vezet. A buta és gonosz bejárónőt Canetti hallgatókori főbérlőjéről mintázta, aki nehezményezte, hogy a szép tapétára egy képet akar felszögelni – az író maga nagyon ragaszkodott volna a festmény kedves látványához. A tragikomikus dramaturgia adott lenne, és a rendezés finoman meg is találja, hova kell elrejteni a kacagtató elemeket, mindazonáltal az írás semmi vicceset nem tartalmaz. És valóban! Ezek az emberek mind egytől-egyig önző, emberi kommunikációra alkalmatlan és a vesztükbe rohanó véglények. Az emberi érzéseket felmutató lények itt a könyvek. Zseniális ötlet a könyvespolcok tartórúdjait idéző fém gólyalábakra állítani a Forte színészeit, mint a tudós által dédelgetett köteteket. Kotormán Ábel, Szilágyi Ágota, Pallag Márton, Widder Kristóf, Fehér László és Horkay Barna ott állnak egymásnak dőlve a polcokon és némán reagálnak a színen lezajló legtöbb eseményre. A vizualitás és az abban rejlő kreatív fizikai színházi lehetőség teremtik meg azt az emlékezetes élményt, amit a néző hazavisz előadás után.

Kotormán Ábel, Szilágyi Ágota, Földeáki Nóra, Pallag Márton, Widder Kristóf, Fehér László, Horkay Barnabás, Nagy Norbert (Fotó: Szigetváry Zsolt) 

Két magyarázó hasonlattal tudunk élni a Káprázattal kapcsolatban. Horváth Csaba egyetemi tanár a kutatócsoportjával egy nagyon érdekes színházi témán dolgozott. Sokcélú ez a munka. Egyfelől bevonja a hallgatókat a kutatásba és ezzel megtanítja nekik a fizikai színházat mesterfokon. Másfelől kutató kollégáinak teret enged, hogy gyakorolják a kísérletezést, és magas szintű művészeti egyetemi munkát végezzenek. Harmadrészt maga Horváth Csaba is folytatja a 30-as évek feldolgozását, akár a Szovjetunió felől közelítünk (Az öngyilkos), akár Ausztria felől (Vaterland). Mi bámuljuk ezt a lebilincselő élményt, akár egy animációs filmet. A színek, fények, sajátos mozgások, sajátos éles vagy finom reakciók, az eltúlzott, abszurd jelenetek akár egy japán rajzfilmben, vagy egy nagyon jó minőségű művészfilmben is megjelenhetnének. Hasonló élményünk volt a Vaterlanddal kapcsolatban is, ti., hogy akár a telefonkönyvet is felmondhatnák közben a színészek, olyan élvezetes a látvány. Jó, ez nem teljesen igaz, mert a Vaterland, ahogy írtuk, nagyon plasztikusan, jól kiemelve a lényeget magyarázta el nekünk Bernard szöveges univerzumának felépítését. Még Az öngyilkos is a könnyed, burleszk jellegénél és aktualitásánál fogva hordozott mondanivalót a néző számára, nem csak egyszerű egyetemi kutatómunka volt. Most viszont úgy tűnik, hogy a Káprázat színpadi adaptációja, még ha lenyűgöző látvány is, olyan alkotás, amit mi nézők csak kívülről kukkolunk, de bevonódni vagy megérteni valami mélyebbet belőle, a színházi nyelv csodás élvezetén túl, nem fogunk.

 Földeáki Nóra, Andrássy Máté (Fotó: Szigetváry Zsolt)

Mit viszünk hát magunkkal az előadásról hazamenet? Keresztes Tamás változatos zenéjét amely a Bartók-parafrázisoktól a könnyűzenéig terjed, a minuciózus figyelemmel az előadást végig toló Grósz Zsuzsanna csodás zongorajátékát, Pallag Márton pókszerű házmesterét, Kotormán Ábel egyszer Konfuciusz hangján megszólaló kínai, máskor yellow hoodie-ba öltözött ifjúsági könyvét, Szilágyi Ágota könyvekkel seftelő prolinőjét, Fehér László leszúrását a brácsa végével, Nagy Norbert táskafejét, Widder Kristóf türelmetlen zsandárfőnökét, Földeáki Nóra prakkerját, Andrássy Máté cintányér pénzérméit és Horkay Barna bájolgó bútoráru-kereskedőjét. És persze kénytelenek vagyunk igazat adni Susan Sontagnak, kora verbális pofozógépének abban, hogy Elias Canetti nem csak az alakjai szájába adott nőgyűlölő szövegeket, de őt magát is boldog elégedettség töltötte el a kivitelezésnél.

♥

Kedves Alkotók, nagyon köszönjük ezt az érdekes, látványos, újszerű előadást!