Krézi, r.: Soós Attila, Stúdió K, 2019 május 28., 19:30

Játssza: Sipos Vera. Irodalmi konzultáns: Balassa Eszter, fénytervező: Berta Ninett, díszletkivitelezés: Fazekas Gyula, a rendező munkatársa: Mész Adrienn, rendező: Soós Attila.  

Soós Attila legfrissebb rendezése Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója c. írásának abból a függelékéből való, amely az elmebeteg nő naplóját tartalmazza. Ez a színpadi adaptáció egy monodráma, amelynek mondhatni címszereplőjét Sipos Vera alakítja, aki a Trojkával már a The Silence Book kapcsán is dolgozott. A remekbe szabott 40 perces előadás a Werk Akadémia színházi menedzser szakos hallgatói szervezésében valósult meg, és a Stúdió K Színház Ráday utcai helyiségei adtak neki teret. Az előadás első rangú színházi alkotás volt, ami feledtette velünk, hogy kedves törzshelyünkön egy igazi vadidegen társas közeget kellett mind az előadás előtt, mind utána megtapasztalnunk.

Az előadás fb eseménye.

Ami elsőre eszünkbe jutott, hogy ez a produkció egy lábjegyzet, egy nagyon fontos és jelentőségteljes lábjegyzet Kárpáti Péter Díszelőadás című (most a Trafóban futó) darabjához. Hasonló kor (a boldog békeidők utolsó évei), hasonlóan a tudomány diadaláról és részben a betegnek a tudomány diadalát szolgáló szerepéről szól. A korabeli klasszikus zene szól aláfestésként, Sipos Vera pedig szintén a tízes évek stílusát idéző ruhában áll az egyetlen díszletelem, egy embernagyságú vászon előtt, amelyen Henri Rousseau 1909-es Egyenlítői dzsungel c., képének replikája látható. Azonnal megérkezünk Soós Attila rendezői univerzumába, ahogy látjuk Sipos Verán a nő arcmozdulatait,  alig néhány izom mozgására épülő finom gesztusait. A tekintetéből plasztikusan kiolvasható, hogy küzd a megszólalással, elsősorban is szégyenlősség tükröződik az arcán, kétszer is nekilódul, mindezt a zene ütemét követve. Aztán persze belejön a lelkes mesélésbe, az elmebeteg nőnek van mondanivalója.

Sipos Vera, próba (fotó: Sín Olivér)

Talán emlékszünk arra, hogy a Kárpáti Péter-darab narrátora az orvos volt (a Krézi szövegekkel kapcsolatos konzulense a Trojka egyik dramaturgja Balassa Eszter, aki Cseh Dáviddal együtt sokat dolgozik a társulattal). Itt is felhangzik egy pszichiáter kommentárja, Soós Attila hangját halljuk felvételről, ahogy beszél az eset részleteiről. A beszélő tudós stílusa hűen tükrözi a XIX. századvégi természettudósok hangütését. Akár a dzsungelt felkutató biológust is hallgathatnánk, aki az új világ növényzetéről vagy állatvilágáról beszél. Hideg távolságtartás betegtől, mesterkélt, szakmaiaskodó szóhasználat a szenvedő emberi lény állapotát leírandó, mégis árulkodó lelkesedés, amikor egy a tudós előmenetelén lendítő vagy a tudóst az unott alapállásból kimozdító érdekes orvosi jelenségre lehet bukkanni. A mélyrétegekkel gazdagon ellátott színpadi alkotás felszínén egy tudományos esetleírást és az ezt alátámasztó dokumentumot, a naplót látjuk. A felszín alatt a skizofréniában szenvedő ember magárahagyottsága. Senki nem szolgál felvilágosítással számára, hogy mi történik vele, de valójában nem is tudna, mert senki sem érti mi zajlik benne, sőt, ami félelmetesebb, a kor orvostudománya a diagnózist a tudálékoskodó ,,skizofrénia'' jelző kiosztásával voltaképpen elintézettnek is tekinti. Ebben a magárahagyottságban próbál magyarázatot találni saját állapotára a nő. Betegségét, talán nem is tudva, hogy beteg, egy külső lény behatásának tekinti, aki el akarja pusztítani, mégpedig valami olyan titkos módon, amit senki más, csak ő, az elmebeteg nő érzékelhet.

Henri Rousseau, Egyenlítői dzsungel (1909)

Abszurd magyarázatát, hogy egy világméretű lény vette vele fel a kapcsolatot és kínozza, semmivel sem tekinthetjük bolondabbnak, mint azt a hírt, hogy egy lengyel tudós képes volt lefényképezni a lelket. A leírás az emberi lényt körülvevő sugaras szerkezetű lélekről semmivel sem tudományosabb, mint az, hogy a lelket a nő az elektromosság egy megnyilvánulásának tekinti. Olyannak, amit senki se lát, csak amikor szikrát vet, mondja tapasztalatból. Semmi sem indokolja, hogy miért ne a lengyel pszichiáter vendégeskedjen inkább a Lipót mezőn, áltudományos fantazmagóriái miatt, mint inkább a nő. Illetve lehetne annak oka, hogy miért kellene a viktoriánus kor elmeorvosait bolondok házába vagy börtönbe zárni. Éppen az, hogy a semmilyen tudományos igazolással nem rendelkező lobotómiával vagy elektrosokkal kísérleteznek emberi lényeken, különös tekintettel a társadalom által amúgy is megnyomorított, társadalmi skatulyába zárt nőkön. Borzasztóan kevés kellett ahhoz, hogy valaki ebből a szigorú társadalmi rendből bolondok házába kerüljön. Utal is rá a nő, talán ez volt minden bűne, hogy visszautasított egy ésszerű házassági ajánlatot. Megengedhetetlen nonkonformizmus, beteges ellenkezés. Sipos Vera egy helyütt mutatott hirtelen a semmiből jött éles reakciója egyetlen hangsúlyos momentumba sűríti össze minden ijedtségünket és zökkent ki bénult figyelmünkből.

Sipos Vera, próba (fotó: Sín Olivér)

A darabot kívülről szemlélve, arra kívülről rálátva is fordul a beteg-orvos szerep. Csáth Géza, a beszélő, beteg emberről beszél, akinek a betegsége feltehetően súlyosbodott az elektrosokk miatt, talán éppen ez okozta a tüneteinek és tévképzeteinek egy jelentős részét, bár ezt a korabeli orvostudomány sosem vallotta volna be. Ő maga végzett feleségével majd magával is. Az előadás során Sipos Vera többször utal a pisztolyra, amely elsülni készül, a kettő számot mutató kézmozdulatával. Az elme dzsungelébe avászkodó orvos lehet magabiztos, de a dzsungel akkor is erősebb nála. Ezzel a monodrámával, Sipos Vera kiváló játéka és a csapat magas szintű munkája révén, Soós Attila visszatért a mély mondanivalót felmutató és pontos kommunikációs formákkal operáló rendezései világába, amit mi módefelett üdvözlünk, és ennek megtörténtét már iszonyúan szomjúhoztuk. Csáth Géza munkássága egy hidegvérű gyilkos munkássága, és ez az előadás a mélyen elgondolkodtató és humanista jellege miatt végrehajtja azt a demisztifikáló, deheroizáló munkát, aminek már nagyon itt van az ideje a Csáth-mítosszal kapcsolatban. Akinek van kedve elmélyedni a témában, Szász János 2007-es Ópium - Egy elmebeteg nő naplója című filmjét és Lovas Ildikó ugyanebben az évben kiadott Spanyol menyasszony című regényét ajánljuk. Valamint Csáth Géza halálának 100. évfordulójára a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyílt idén áprilisban kiállítás. Az előadásnak is ez az évforduló ad aktualitást.

Sipos Vera, Soós Attila, próba (fotó: Sín Olivér)

Említeni szükséges még, hogy az előadás a Werk Akadémia színházi menedzser növendékeinek vizsgaprodukciója. Ezzel kapcsolatban vegyesek az érzelmeink. Egyfelől örülünk, hogy Soós Attilát és szűkebb értelemben vett csapatát kérték fel a végzős hallgatók, mert ezzel lehetőséget adtak egy valóban innovatív és magas minőséget produkáló társaságnak független alkotómunka végzésére. Másfelől nem igazán értjük, hogy miért egy olyan alkotót kért fel egy menedzserosztály, aki voltaképpen színházi mandalarajzoló. Vajon miért jó egy menedzsernek, hogy olyan rendezővel dolgozik, aki soha többet ezt az alkotását nem fogja máshol megmutatni? Soós Attiláért mi teljes szívünkből rajongunk, de minket is zavarba ejt, hogy ő a víz felszínére rajzol. Erre egy a nézőket bevonzani kívánó menedzser hogyan tudna válaszolni? Ha pedig már a nézőknél tartunk. Azt hallottuk, hogy nagyon sokat dolgozott a menedzserosztály ezzel a munkával. Kár, hogy ebből nézői részről semmi sem látszik. Tudni kell egy menedzsernek, hogy ki az alkotó közönsége, hogy melyek az őt követő sajtóorgánumok, és az a hely milyen jellegzetességekkel rendelkezik, ahol a produkciót bemutatják. Mindhárom területen fájdalmas hiányosságokat tapasztaltunk. A Stúdió K egy családias környezet, hangulata van, megvan a szokásrendje. Az egyik ilyen íratlan szabály, hogy még a vendégprodukciók esetén is a villáskulcs kongatásával kezdődik az este. Addig természetesen nem szabad a színházterembe bemenni. Sajnos sok faragatlan néző volt, aki idő előtt önhatalmúan besétált a terembe, láthatóan azt se tudták, hol vannak. Nem tudunk olyan kritikai felületről, amely többet írt volna a Trojka társulásról, mint mi. Ennek ellenére nem kaptunk jelzést a menedzserektől, hogy lesz ez a produkció. Ahogy egy színházi kritikus sem, vagy ha igen, nem jöttek el. Pedig mi, mint látható, visszük az előadás hírét és írunk róla. Aki nincs ott, nem fog róla beszélni. A célközönség felkutatása külön hatalmas munka lenne. Vajon ki mennyit értett Soós Attila művészetéből? Biztos, hogy a szülők, nagyszülők, tesók és haverok azok akik a Trojka értő rajongóit alkotják? Biztos, hogy a rendezőnek kell az ültetést levezényelnie és a felkonfot tartania? Megannyi megválaszolásra váró marketing és menedzsment vonatkozású kérdés. Kétség kívül már az egy élvezetes színházi aktus volt, ahogy a színész-rendező ellentmondást nem tűrő, hideg hangon közölte a nyilván fegyelmezésre szoruló közönséggel, hogy ,,nem szeretnék megcsörrenő mobiltelefonokat hallani''. Egyébként nem volt közönségtalálkozó, amit mi mindig óhajtunk, főleg egy olyan előadásnál, amit nem nagyon játszanak később.

Borzasztóan sok jó monodrámát produkál a mai magyar független színház, és ezeknek az összegyűjtésére  Tatabányán a MOST és Budapesten az RS9 kísérletet is tesz. Vágyunk és álmunk hogy akár a Jurányi vagy a Trafó nagyszínpadán is láthatóak legyenek ezek a nagyközönség számára. És akkor talán a Krézi sem szaladna el az ismeretlenbe, mint a tavon fodrozódó hullámok, amiket a molnárkák korcsolyázása kelt.

♥

Kedves Vera, Eszter, Ninett, Gyula, Adrienn, Attila és színházi menedzser osztály, nagyon köszönjük ezt az emlékezetes alkalmat és ezt a zseniális és mély előadást!