Heinrich von Kleist: Az eltört korsó, Salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház, Szkéné 2019. ápr. 12. 19:00, Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház 2019. szept. 3. 19:00

Játsszák: Kaszás Gergő, Máté Krisztián, Rácz János, Bozó Andrea, Mikecz Estilla, Erdélyi Gábor, Krausz Gergő, Marjai Virág. Díszlettervező: Dabóczi Noémi, jelmeztervező: Mikes Anna, dramaturg: Varga Zsófia, súgó: Falati Hedvig, ügyelő: Verebélyi Zsolt, asszisztens: Kántor Zoltán, a rendező munkatársa: Susán Ferenc, rendező: Tarnóczi Jakab.

Goethe szerint Az eltört korsó sikerességében ,,a bírót játszó színészen múlik minden''. Ő már csak tudta, hisz a darab első bemutatóját rendezőként ő vágta taccsra; hogy szándékosan-e, azt nem tudjuk. Mindenesetre Kaszás Gergő meghívása a produkcióba bizonyítja mind Goethe állításának igazságát, mind a rendező (Tarnóczi Jakab) színészválasztáshoz való kiváló érzékét. Heinrich von Kleist egyetlen komédiája nem valami olcsó szitkom, hanem okos és több szinten ható társadalomkritika. A szerző számos más darabja is arról tanúskodik, hogy Kleist társadalmi kérdések iránti érzékenységében megelőzte kora művészeit. A színdarabjaiban feldolgozott női témák olyan kiindulópontként szolgálnak, amit a színház nagyon jól fel tud használni a ma fájdalmas problémáival való szembesítésre. Így történt ez akár az O. márkiné (Trojka, r: Soós Attila), akár a Pentheszileia (k2 Színház, r: Kovács D. Dániel) esetén. Amellett tehát, hogy a hasunkat fogva nevetünk a falusi bíró szánalmas, átlátszó viselkedésén, az előadás során végig ott van az a rossz érzés bennünk, hogy a háttérben mégis valami nagyon ocsmány dolog lappang, és ez valahogy kapcsolódik a nők elleni erőszak súlyos jelenségéhez. A Zenthe Ferenc Színház előadása nagyon jól megszerkesztett, pontos színészi munkát felmutató emlékezetes, és nem mellesleg, fontos előadás.

Az előadás adatlapja a Szkéné Színház oldalán és a Zenthe Ferenc Színház oldalán. Az előadást a Szkéné ebben az évadban is a műsorára tűzi, legközelebb szeptember 27-én és 28-án lesz látható.

Amiről nekünk nagyon nehéz írni, hogy valami vicces, márpedig ez a darab és ez az előadás nagyon vicces. Nagyon sokat lehet nevetni rajta, és sodorja a nézőt is, hogy láthatóan a színészek is nagyon szeretik azt a fajta jól megszerkesztett bohóckodást, amit Kleist talált ki. De sokat nem tudunk erről írni. Michael Dummett egy nyelvfilozófiai tanulmányában (A Gödel-tétel filozófiai jelentőségéről) éppen a ,,vicces'' szót veszi példaként arra, hogy vannak kifejezések, amiket a nyelvhasználó kiválóan megért, pontosan tudja, mi vicces és mi nem, de azt, hogy valami pontosan miért vicces, senki sem fogja tudni megfogalmazni. Persze az is biztos, hogy alaposan el is lehetett volna rontani az egészet, ha a jellem- és helyzetkomikumok helyett egy bűneset komoly, ,,izgalmas'' nyomozásaként állították volna be az alkotók a színművet. Talán Goethe éppen ily módon herélte ki Kleist darabját az első rendezésben, és fosztotta meg a komikumtól.

Máté Krisztián, Kaszás Gergő, Rácz János. (Fotó: Szalkai Péter.)

Ellenben nagyon sokat lehet írni arról, hogy azon felül, hogy vicces a darab, milyen más rétegei vannak. Úgy tűnik rendezői koncepció volt, hogy a néző érezze, hogy amint a nyomozás az eltört korsó ügyében előrehalad, úgy látunk bele egyre inkább a szereplők valóságos jellemébe. Egyre élesedik a szemünk a szereplők jellemének felismerésében, nem közvetlenül a mi társadalomunkról ,,mutat tükröt'' az előadás, hanem a jellemeken keresztül látunk bele abba, hogy miként mennek a dolgok ebben a XVII. századi világban. Nem említenénk aktuálpolitikai párhuzamot, ilyen mondanivalója nincs is a produkciónak. Egyetlen gyenge poén erejéig érezzük, hogy van valami kikacsintás a színpadról, amit a nézők harsány, kissé túlértékelő kacajjal jutalmaznak is. A bátortalan ,,kormányunk sosem hazudott'' mondatnál sokkal élesebb módon is kritizálták már a magyarországi állapotokat, ezért nem nevezhető az előadás a jelen helyzet tűéles kritikájának. Annál inkább van univerzális mondanivalója.

Ahogy a Pentheszileiában fonákjáról, a nők felől látjuk a férfi uralta társadalmat, úgy itt is a nők válnak az aktív féllé a cselekményben. Komolyan véve és elgondolkodva azon, hogy mit tesznek a színre lépő férfiak, azt kell megállapítanunk, hogy Az eltört korsó női karakterei az aktív, előrevivő, férfias szereplők, szemben a macsóskodó, de szánalmasan erőtlen, jellemtelen férfi karakterekkel. Bozó Andrea együgyű parasztasszonyának ostoba makacsságán nevetünk, ám mégis ez az alak az, amelyik szembesíti a férfitársadalmat a saját maguk által alkotott törvényekkel. Noha, valóban nevetséges az a korlátoltság, ahogy Márta asszony igazságot akar szerezni a korsója ügyében, enélkül nem derülne ki, hogy a befolyásos férfiaknak eszük ágában sincs igazságot szolgáltatni, sokkal inkább a hatalmuk védelmét szolgálja a bírói intézmény. Márta asszony az egész színdarab alatt megmarad ebben a naiv állapotban, végül mégis az ő állhatatossága az, ami szembesíti a törvényszéki revizort (Máté Krisztián), hogy a pajzsként maga elé ráncigált igazságszolgáltatás éppen az, ami önnön hatalmát, befolyásosságát, tekintélyét veszélyezteti. 

Marjai Virág, Mikecz Estilla, Krausz Gergő, Bozó Andrea. (Fotó: Szalkai Péter.)

Marjai Virág Brigitta asszonya hasonló katalizáló funkcióban jelenik meg. Bár mindenki nevet rajta, a színen és a nézőtéren egyaránt, a babonás beszélői szerep megengedi, hogy a kódolt nyelvbe burkolt tanúvallomás által a legközelebb jusson a vizsgálat az igazság kiderítéséhez. Először nem értjük, hogy Éva (Mikecz Estilla) miért szenved a háttérben, és miért korholja azt a szimpatikus, snájdig Ruprechtet (Krausz Gergő), ám előbb-utóbb világossá válik, hogy a történetben a bátor és hős figura egyáltalán nem a verekedős parasztgyerek, hanem a szerelméért mindent odaadó lány. Mikecz Estilla jelenete a színpad előterében nagyon erős, hangjának elcsuklása sokat mondó, tapintható a nézőtéren a megrendültség, a szégyenérzetben való részvétel. Különösen a Szkéné színpadán hat jól Éva vallomása, ahol alig vagyunk 1-2 méterre a színésztől. Ezzel párhuzamosan válik egyre kisszerűbbé Ruprecht (Krausz Gergő) gyáva tétlenségével és a hatalom előtti meghunyászkodásával. A fiúnak volt kitől örökölnie hitvány jellemét. Az apának (Erdélyi Gábor) kellene megvédenie a fiát a besorozástól és a trópusokra való elhurcoltatástól, ez mégsem tud semmiről sem, és éppen azt a lányt szidalmazza, aki örökségét és becsületét nem kímélve harcol azért, hogy Ruprechtet megmentse. 

Máté Krisztián, Krausz Gergő, Mikecz Estilla, Rácz János, Kaszás Gergő. (Fotó: Szalkai Péter.)

A néző a játék elején két azonosulási pontra lelhet, Rácz János írnokára és Máté Krisztián törvényszéki tanácsosára. Mindkettő szerepen keresztül a külső szemlélő nézőpontjából láthatjuk az eseményeket, látunk rá a bíró olcsó hazugságaira. Világos, persze, hogy mindkettő valamilyen módon involválódik az eseményekben, az írnok nyilván amiatt, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy bíró váljon belőle. A nézői percepcióban a legnagyobb változást Máté Krisztián szerepe szenvedi el. Az elején még drukkolunk a szimpatikus, higgadt, kimért, gyakorlottnak tűnő szakértőnek, aki talán azzal a céllal jött a faluba, hogy az igazságszolgáltatás helyes működését biztosítsa. Később azonban nem csak arra jövünk rá, hogy a bíró felé hajlik a keze és korrupt. Sokkal inkább arra, hogy abból a kasztból jön, aki az egyszeri falusi számára felfoghatatlan mértékű következetességgel őrzi azt a rendet, amelyben ő az egyik legnagyobb kutya. Talán nem is Évával lezajló kellemetlen, kínos intermezzója a legfélelmetesebb, hanem Márta asszonnyal való teljesen személytelen, két ikon közötti párbeszéde. Abban a fagyos pillanatban a hatalom áthatolhatatlansága feszül neki az igazságkeresés rendíthetetlenségének. Ez a jelentőségteljes jelenet szól leginkább a máról.

♥

Kedves Gergő, Krisztián, János, Andrea, Estilla, Gábor, Gergő, Virág, Noémi, Anna, Zsófia, Hedvig, Zsolt, Zoltán, Ferenc és Jakab, nagyon köszönjük ezt az kiváló és emlékezetes előadást!