Simon Longman: Rozsda avagy minden vérünk benne szárad (Gundog), Szkéné Színház, 2019. november 22., 19:00

Játsszák: Rainer-Micsinyei Nóra, Bata Éva, Baki Dániel, Hajdu Péter, Dióssi Gábor, Bakai Márton. Produkciós vezető: Gáspár Anna, látvány: Csomor Katerina, Szabó Márton István, fordító: Horváth János Antal, zene: Bakai Márton, a rendező munkatársa: Tóth Hajnalka, rendező: Horváth János Antal.

A fiatal angol drámaíró, Simon Longman művét egyik kedvenc pályázati programunk, a Staféta, keretében a fiatal rendező Horváth János Antal álmodta színpadra, és egy olyan előadás született, ami gazdag szimbolumokban, változatos színészi játékban, és nagyon sok gondolkodni valót hagy maga után. A fordulatos és intenzív élményt adó furcsa Beckett-utánérzés hosszú, de a színészek játéka leköti a figyelmünket. Mindazonáltal ellentmondásos az élmény, ami keletkezik bennünk. Nyilvánvaló, hogy a kiváló játék létrehozza azt az érzelmi hullámvasutat, namire felülünk, de ha elemeire bontjuk a drámát, akkor kiderül, hogy legfeljebb jó Broadway-iparosmunka a szöveg, de semmiképpen sem önálló jogon megélő alkotás. Azonban hála a színészek, a rendező, a díszlettervezők és a zenét megalkotó munkájának egy intenzív, emlékezetes élménnyel lesz gazdagabb a néző és jól választ, ha a Rozsdára vesz jegyet.

A produkció adatlapja a Szkéné oldalán.

Nagyon erős képpel indít az előadás. Valahol egy angol birtok határán egy ember rogy össze és néz szembe egy puska csövével. A puskát a hidegvérű Anna (Bata Éva) tartja, és a helyzetet a meglehetőség idegesítő viselkedésű Becky (Rainer-Micsinyei Nóra) kommentálja. Nem tudjuk, hogy együtt féljünk a hapsival (Guy, Baki Dániel) vagy nevessünk a szituáción. Hozzávetőlegesen ez az ambivalens érzés az egész előadásra igaz lesz, még akkor is, ha közben megszokjuk Longman különleges világát.

Simon Longman, a fiatal vidéki angol író, a vidéki Anglia problémáit színpadra vivő írásaival a nagyvárosban ünnepeltté vált. Leginkább tehát arra gondolhatunk, hogy ő az angol Háy János. És valóban! A Szkéné nézőközönsége várja és megkapja a városon beilleszkedni nem tudó angol falusi ember képét. Várhatja azonban a szociológiai mélyfúrást, ami megérteti velünk a miérteket, de a kép nem világos, nem magyarázó jellegű, hanem hiányos és groteszk marad. Ez persze nem azt jelenti, hogy az angol közönség ne értené, ne érthetné meg a színdarab világát és mondanivalóját. Csak éppen, mi itt, Magyarországon egy egészen más vidékhez vagyunk szokva. A Longman által megírt tragikus sorsú család egy, az idők homályába vesző eredettörténetű, juhászfamilia. Mióta világ a világ báránykákkal foglalkoznak, azokból élnek, az ezekkel való foglalatoskodás adja életük és mindennapjaik értelmét. Ez az expozíció Közép-Európában, ahol húsz évenként újraosztják a vagyonokat, gazdagoktól földönfutókig, a néző számára teljesen a semmibe dobott mentőkötél. Nincs nagyon más lehetőségünk, mint mondogatni magunknak, hogy ,,ez Anglia, ez Anglia'', nehogy a magyar állapotokra kívánjuk értelmezni, és egy kisiklott történettel találjuk szembe magunkat.

Rainer-Micsinyei Nóra (Becky) és Bata Éva (Anna) (Fotó: Mészáros Csaba)

Mindezek ellenére nagyon sokat tanulunk a darabból, amit jól be lehet illeszteni abba a képbe, amit az Egyesült Királyságról, persze csak úgy újságokból is, de tudunk. Először is az elveszett fiatal nemzedékekről, a játszóterek lakóiról, és akikről akár a hírekből, akár a sok más irodalmi alkotásból értesülhetünk. Becky (Rainer-Micsinyei Nóra) ennek a tanulatlan, álmodozó, de nem törekvő, hanem valamiért megbéklyózott és előrehaladni nem tudó ifjúságnak az ikonikus figurája. Becky a jóléti rendszer visszásságai révén magára hagyott, és az állam vagy a család által eltartott nemzedéket testesti meg (vagy nem... de, ha még ez sem, akkor az nem a mi hibánk, hanem Longmané, aki képtelen kapaszkodót adni ehhez). A Nóra által bemutatott karakter és beszédstílus lenyűgöző és hiteles, amennyiben láttunk már ilyet, és elámultunk ennek a szubkultúrának az önérzetességén, erős énképén mégis tökéletesen életképtelen és improduktív életén.

Szintén elgondolkodtató Anna (Bata Éva) karaktere, aki a vállán a család gondjait hordó fiatal angol nő megtestesítője. Közismert, hogy a család gondja Angliában (is) hagyományosan a nő vállát nyomja, jól ismerjük a sztereotip, de sajnos erős valóságalappal rendelkező képet, hogy az apa semmi mást nem tesz otthon, mint egy sörrel a kezében a tévét nézni. Egy ilyen család legerősebb embere az anya, jelen esetben a csöndes, békés, céltudatos és kvázi-anyai szerepkörébe beletörődő Anna. Nagyon érdekes, hogy Anna többdimenzióssága nem az – amúgy elég visszafogott – megszólalásaiból derül ki, hanem abból, ahogy a viselkedését a többiek interpretálják. Konkrétan kiderül, hogy az apa elvesztését annak tulajdonítják a testvérek, hogy Anna látványos tevékenységével az idősebb generáció orra alá dörgöli az időnek előtte nyakába szakadt családbeli irányítói szerepét. 

Hajdu Péter (Ben) (Fotó: Mészáros Csaba)

A  jól kiszámítható magatartású ,,bikabornyú'' szerepét Benre (Hajdu Péterre) osztotta a drámaíró. Péter tökéletesen el is játssza ezt a félelmetes és eléggé visszataszító figurát, aki persze azért van ott, hogy legyen, aki a tanya élhetetlen világát megkérdőjelezze. Távol állunk tehát attól a taszító parasztromantikától, ami a magyar színházi világ egy jól körülhatárolható szegmenséből árad. Itt nem lesz az, hogy az ártatlan vidéki lelket a város tönkreteszi. Ebben a darabban a friss vidéki levegő ugyanúgy ölni fog, mint Háy János magyar vidéki levegője.  Benhez kötődik az a jelenet is, amelyikből gyorsan kiderül, hogy a kezdeti realista szociodrámától el fogunk rugaszkodni, és valami groteszk felé fog a játék elmozdulni. Ben mezítláb érkezik haza több év után, több kilométer gyalogút megtételét követően: nyilvánvaló, hogy innentől a beckett-i bűvös körben találjuk magunkat, ahonnan a karakterek egy univerzális, mágikus erőtér jelenléte miatt nem tudnak kimenekülni. Érzékeljük az idő körkörösségét, a helyzetek, beszélgetések először izgalmas ismétlődését, majd a ciklikusság dramaturgiájának egyre fárasztóbb körforgását. Éppen a profi szerkesztettség az egyik problémája a darabnak: szinte látjuk, ahogy az író fogja az amúgy elég jó mondatokat, majd beletölti a precíz mérnöki munkával kialakított dramaturgiai muffinos sablonba.

Bata Éva (Anna), Dióssi Gábor (Mick) (Fotó: Mészáros Csaba)

Több hasonló szerepben láttuk már Dióssi Gábort. Szabó Borbála Szülői értekezletében például az ,,azt se tudom hol vagyok'' típusú apát vagy nagypapát játszotta, Pass Andrea És jöttek a jószándékú emberekjében naiv, jóságos, mindenkin segíteni akaró és ebben hajthatatlan hajléktalant. A Rozsdát már csak azért is érdemes megnézni, mert Gábor ezúttal a szokásos figurájánál messze túlmutatóan játssza el a számára jól bejáratott szerepet. A nézőközönségben nem csak nekünk párásodott be a szemünk, amikor Dióssi Gábor a nagypapa csodálatos monológját mondta el. Karaktere egyáltalán nem korlátozódik az alcheimeres öregember sztereotipikus alakjára. A nagypapából több ponton is kitör valami nagyon mélyen megbúvó és csak a legnehezebb szituációkban előtörő angyal. Egy olyan mennyei lény, aki szelídségével, mindazonáltal határozottságával, ha nem is irányítja, de legalább elgondolkodásra bírja az állandóan a szétesés szélén álló családot.

Az egyetlen szereplő, akivel azonosulni tudunk Baki Dániel. Guy-t nem fogja a varázskör mágikus ereje, ő azért van itt, mert ezt választotta, mert erre a természetközeli létre vágyott. És képes is megfogadni Becky tanácsát és meglépni azt, amire egyik tanyasi, még a reflektált Becky sem képes, egy tetszőleges pillanatban elhagyja a farmot. Guy sajnos nem csak a tanyasiak elfojtott agresszivitásának áldozata, hanem a szerző mesterkedésének is. Longman óraműpontossággal helyezi el a nézőébresztő jeleneteket, amikben jellemzően Guy-t alázzák meg. Az erős felütés után még egyszer konfliktusba kerül a lányokkal és élesen ordibál vele a fiú. Félelmetes, amikor Ben ráfogja Guy-ra a puskát, de addigra már megtanultuk, hogy ezek az impotens karakterek ugyan egymás utolsó idegszálán táncolnak, de senkinek se tudnának közvetlen fizikai úton kárt okozni. Ez az amerikai társadalmi drámákat a beckett-i világgal ötvöző írói koncepció gyakorlatilag teljesen agyoncsapja a darabot.

Rainer-Micsinyei Nóra (Becky) és Baki Dániel (Guy Tree) (Fotó: Mészáros Csaba)

Ha megnézzük a londoni előadás képeit, látjuk, hogy ott erősen dominál az az isten háta megetti élettelen tájkép, amit a Becketthez szokott színháznéző azonnal levesz. Csomor Katerina és Szabó Márton István látványa ennél jóval izgalmasabb. Sokkal jobban uralja a színpadképet valami igenis életteli, noha használtas falusi látkép. Egészen emlékezetes motívum, amint a rusnya műanyagzsákok a leölt bárányok bőrét hivatottak szimbolizálni. Azonban ami késik, nem múlik: előbb utóbb rájövünk, hogy itt nem fog történni semmi. Az idő ismétlődése, a céltalanság kihangsúlyozása, és egy idő után a dráma absztraktba tolása megtanít minket arra, hogy mi a struktúra. Sőt, ,,túltanít'' minket. Kiderül, hogy egy ezerszer lerágott csont van elénk dobva a küzdésről, az élet értelmetlenségéről, ami még annyi tartalommal sem rendelkezik, hogy bármit megértsünk beőle a vidéki Angliára vonatkozólag. Nem vagyunk angolok és nem tudjuk mihez kötni sem az időt, sem a teret és még az is kétséges, hogy ezt egy iskolázott angol nem Godot-paródiának látja-e. Sem a díszlet, sem a jól megformált és hatásos jelenetek nem képesek ellensúlyozni a szöveg és a dráma struktúrájának godot-skodását és egy idő után már fárasztó művészieskedését. Horváth János Antal nagyon jó munkát végez rendezőként, hibátlan hangsúlyokat, csomópontokat, kontrasztokat látunk. Mindenképpen dicsérni kell fordítói munkját is. Akár Guy Tree akcentusát, akár Becky furi/szubkulturális szófordulatait kiválóan adta vissza (vagy teremtette újra). Mindezt a sok jót a nagyon rossz darabválasztás majdnem áthúzza. Csak a színészi játék menti meg az előadást, ezért azonban mindenképpen érdemes megnézni a produkciót.

♥

Kedves Nóra, Éva, Dániel, Péter, Gábor, Márton, Anna, Katerina, Márton, János, Hajnalka. Köszönjük ezt az érdekes előadást!