Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, Ódry Színpad, 2020. január 8., 22:30

Játsszák: Pogány Judit, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Kenéz Ágoston, Hajduk Károly. Zenész: Ferge Elizabet, díszlet és jelmez: Bognár Eszter, zene: Cseri Hanna, dramaturg: Komán Attila, rendezőasszisztens: Zrinyifalvi Eszter, rendező: Dohy Balázs.

Mindannyian szerettük Esterházy Pétert, éppen ezért a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok Dohy Balázs-féle feldolgozása – amelyben megjelennek részletek a Hasnyálmirigynaplóból is – érzelmileg igen megterhelő előadás. Érthető is és helyes is, ha ez a produkció zarándokhelyévé válik a kortárs magyar irodalom kedvelőinek. És persze a matematika iránt érdeklődőket is az Ódry Színpadra vonzza, hiszen ott az a bájos esterházys fogás, ahogy a szerző becsempészi a modern logika és halmazelmélet problémáit a literátus emberek sajátos bölcsészvilágába. Mégis, saját jogon zseniális ez a színpadra állítás amely abban érhető tetten, hogy egyetlen sasszemmel megtalált közös pontra illesztve Dohy Balázs egymásra tudta kopírozni az utolsó nagy opuszt és a Rubens-t.

Az előadás adatlapja az Ódry Színpad oldalán.

Nem vállalhatjuk fel, hogy a két művet egyetlen ajánlóban elemezzük ki. Elég az hozzá, hogy a színmű Rubens is, és ez a feldolgozás is az SzFE padlásán klasszikus vitadráma. Az a típusú dráma, amiben nem történik semmi, mégis végtelenül izgalmas, és olyan szempontokat ismerünk meg, amelyek addig egészen biztosan eszünkbe sem jutottak. Három nagy művelődéstörténeti korszak csap össze a színpadon, és ezek csatáját mi nagyon élvezettel bámuljuk, holott az ütközetek semmi másból, csak szavakból állnak. Jobban mondva élvezzük, hogy megismerjük ezeket a gondolatokat művészetről, tudományról, életről és halálról. Nem szabad elhallgatnunk azonban,  hogy az álláspontok, akármennyire is figyeljük őket, valójában nem kerülnek interakcióba. Pusztán felvetődnek, egymásnak feszülnek, majd ennyi. Ahogy Esterházynál a mondatszintű és tágabb szövegszintű struktúrában keresendő az élmény és a kulcs a megértéshez, úgy a nagy posztmodern íróhoz hűen, ebben a színi adaptációban is a szövegelemek egymásra rakódása és a színészi megformálások könnyed, de tiszteletteljes és megható rendszere adja a legnagyobb értéket.   

Pogány Judit (Rubens), Kenéz Ágoston (Rubens fia, Albert) (Fotó: Éder Vera.)

Rubens tökéletes világábrázolással él. Tökéletesen festi le a valóságot abban az értelemben is, hogy szépnek és abban az értelemben is, hogy hűen. Ahogy fogalmaznak sokszor: ,,Rubens már mindent megfestett''. Fiával, Alberttel, folytatott összekoccanásában a szép lesz a problémás kifejezés, Gödellel való beszélgetésében pedig a hű szó.

Rubens (Pogány Judit) szavaiban két irányzat ismerhető fel, a hűség a valósághoz a barokk részletgazdagságát tükrözi. A szépség, mint arányosság, megtervezettség a klasszicizmus jellemzője. Ezzel szemben foglal állást Albert (Kenéz Ágoston), aki a romantika fő problémáinak felvetője. Rubens lefesti a világot, magát a tökéletes teremtett világot. Nem a valóságost, hanem amilyennek lennie kellene. Albert kilép ebből a képből. És már maga a kilépés, kiszakadás a képből is elviselhetetlen elárulása az isteni rendnek. Meg kell azonban tennie Albertnek, mert nem Rubens szemével, hanem a nagy zseni fiának szemével lát és számára az, ami körülveszi nem művészeti akadémiák vizsgálódásának tárgya, hanem idős apja és korán elhalt anyja emlékvilága. Ezért asszociálható Albert a romantikával, szemben a korábbi irányzatokkal, a barokkal és a klasszicizmussal.

RUBENS: [...]
Namármost
kedves német barátom
apropos német
Goethe
Goethét nem ismerhettem
Sajnálom hogy Goethét nem
Goethe nekem való
Goethét értem
és ő is engem 

A csodálatos és egyben élethű női testek isteni harmóniája Albert számára nem több, mint botrány: ,,Anyámnak // kell szólítanom // anyám anyám anyám // Noha éveinek száma // megegyezik az enyéimével'' mutat rá a disszonanciára. Goethe romantikus kortársai és egyben ellenfelei, Kleist, Büchner vagy E. T. A. Hoffmann nem a szépre, teljesre, hanem a töröttre, borzalmasra, vagy zseniálisra és egyedire, esetleg a szélsőségesen negédesre mutatnak rá. De mit kezdjünk azzal a leképezési hibával, hogy a valóságot a kép tökéletesebbnek ábrázolja, mint amilyen:

RUBENS: Én meg a mindenből
teremtettem új világot
Ezt az egyet
ami van
Újrateremtettem a világot
hogy látni is lehessen
Csak a képet lehet látni
és a világ
önmagától önmaga által
nem képe.

Mentes Júlia (Angyal), Hajduk Károly (Gödel), Pogány Judit (Rubens) (Fotó: Éder Vera.)

Ezt már nem Albertnek, hanem Gödelnek (Hajduk Károly) mondja Rubens. Esterházy zsenialitása, hogy képes egymásra másolnia ennek a két megközelítési módnak, a tökéletesen szómentes festészetnek valamint a tökéletesen érvelésalapú aritmetikának egy-egy megrázóan szép jelenségét. Hajduk Károly Gödelje minden létező lelkesedését érvének kifejtésébe koncentrálja. Ám nem csak lelkes, hanem láthatóan kristály tisztán érti is, amit mond, nem csak üres manír a matematikai logikai bizonyítás, hanem az, ami Rubensnek az ecset:

GÖDEL: Értem
Ezt a szót használom a legtöbbször
értem

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Hajduk Károly milyen jól eltalálta Esterházy Gödel-karakterét: itt ugyanis ő nem egy olyan tudálékos filozófus, aki mintegy példaként odaveti a Gödel-tételt, hanem az általa megformált személy éppen az, aki a Gödel-tétel bizonyításának megalkotója. Senki sem érti olyan jól ezt a tételt, mint ő – na, jó, ez nem teljesen igaz, de az élmény ez, és ez fontosabb. Rubens és Gödel szócsatájához persze némi kommentár is társul. Bacchus (Lengyel Benjámin, aki korábban a Festősegédet is játszotta) bevezet minket a bizonyításelmélet témájába a párhuzamossági axiómán keresztül:

BACCHUS: [...]
Látom
kézbe kell vennem a dolgokat
Proszit
Nekem szakterületem
nekem minden szakterületem
sör bor pálinka nők eukaliptusz
Eukleidész
nekem mindegy.

Lengyel Benjámin (Festősegéd). (Fotó: Éder Vera.)

Lengyel Benjámin munkásruhában, dobozos sörrel a kezében kezdi el magyarázni a geometria gyökereiről, Eukleidészről, a párhuzamossági axiómáról és Bolyairól. De milyen ez a magyarázat? Ami megelevenedik a szemünk előtt az maga egy klasszikus spec. mat. tagozatos vagy matek szakkörös kiselőadás. Magabiztos, de pontos, iskolás, mégis benne van az ,,osztályból a matekos srác'' szeretetreméltó archetípusa. Dohy Balázs rendezői és Benjámin színészi teremtőerejét igazolja, hogy képesek vagyunk Bacchus szerepébe belelátni a kajla, okos, szellemes, pólós, hosszú hajú diák-Esterházy-t magát. Itt jegyeznénk meg, hogy gyászmunka ez az előadás nekünk. Esterházy Péter mellett Térey Jánost is gyászoljuk benne.

Gödel magyarázata eléri célját. Jó, hát Rubens nem matematikus, neki a rekurzív függvények emlegetése igazi fenyegetés, de el kell ismernie, hogy terve kudarcra van ítélve. Ha festészete a teremtés magasztalása azáltal, hogy a teremtést magát a képein újrateremti, akkor épp az ellenkezőjét éri el ezzel a tervével: ha a teremtést a teremtmény meg tudja ismételni, akkor a teremtő nem mindenható. És a hiba a teremtésben maga Rubens. Rubens voltaképpen egy Hilbert-alteregó. David Hilbert ,,mindent leíró'' elméletének vízióját Kurt Gödel oszlatta szét, és szintén a színpadi Gödel a Rubens-programot, a világ képbeli újrateremtését.

Dohy Balázs kiváló ötleteiből még mindig nem fogytunk ki. Önmagában az Esterházy-darab nem egy színpadra való mű. Szívesen hallgatjuk jellegzetes szava járását, de dráma, na, az nincs benne. Kivéve az a két pont, ahol Esterházy összeköti Rubenst Gödellel, és ahol Dohy összeköti a Rubenst a Hasnyámirigynaplóval. Merthogy jó és hiteles – az előbb még – Rubens szájából hallani, hogy élni jó. Pláne, ha Esterházy írja neki ezt a monológot. Az utolsó naplóműből a dramaturg (Komán Attila) jó érzékkel azt a vonalat választotta ki, ami Rubensre rezonál, vagyis a szép világképet és hogy élni, embernek lenni jó. Továbbá, hogy ez egy pillanat alatt törhet össze. A hiba, amire Rubenset rávezette Gödel, a Hasnyálmirigynaplóban is megjelenik:

Ma hajnalban felébredtem, képzelje, kisasszony, arra, hogy valami szorítja össze a mellkasom, a torkom, hogy alig kapok levegőt, levegőt a zokogáshoz. Lényegében egyetlen mondat volt. Egymondatos érzés. Azt éreztem, hogy az életem egy hiba. Egy hiba.

Pogány Judit (Esterházy), Mentes Júlia (Hasnyálka). (Fotó: Éder Vera.)

Apropó kisasszony! Hasnyálka alakját, ahogy az Angyal alakját is, Mentes Júlia formálja meg, éppen abban a szeretetteljes formában, ahogy Esterházy Péter festi le, becézi, dédelgeti a naplóban. Az előadás egyszerre játékos és végtelenül tisztelettudó. A komoly hárfazenét Ferge Elizabet szolgáltatja élőben, de könnyed hülyéskedésre is sor kerül. Valahogy le kell zárni ezt az előadást és a végén a keserédes dal éppen erre jó. A szerző gyakran beszél Wittgensteinről, ahogy mondja, nem azért mert értené, hanem mert a Tractatus számára voltaképpen egy vers, ahogy mondja: ,,Wittgensteinhez kikövezett út vezet, főleg, ha csak félig értjük őt.'' A Pogány Judit által megjelenített két alak voltaképpen ugyanazt az utat járja be, mint Wittgenstein. Ott kezdődik, hogy a világot képekben reprezentáljuk (ez akár a szó is lehet), és ott záródik, hogy csak az érzetek vannak, majd végül a csönd.

Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Ferge Elizabet (hárfa). (Fotó: Éder Vera.)

A Színház és Filmművészeti Egyetem színpadai az utóbbi években végtelen sok páratlanul érdekes és maradandó élményt adó előadással várta nézőit. Gondolhatunk itt akár a mai magyar színjátszás teljesen új irányzatára, a  fizikai színházra, amelyet Horváth Csaba egyetemi tanár visz, de arra a remek ötletre is, hogy az olyan, a régi Kaposváron edzett öreg rókák, mint Pogány Judit vesz részt a már szinte kész színinövendékek produkcióiban. Lehetetlen felsorolni azt a sok merész és mély előadást, amit ott lehet látni. Nem is kell felsorolni. Inkább el kell menni és meg kell őket nézni.

♥

Kedves  Judit, Benjámin, Júlia, Ágoston, Károly, Elizabet, Eszter, Hanna, Attila, Eszter és Balázs, nagyon köszönjük ezt az emlékezetes előadást!