Meg kell szólalnunk a magyar színház, legyen az kő vagy független, lejáratása ellen, mert a napokban érdemtelen támadás érte, ráadául egy író-pedagógus, az irodalomtanításban vitathatatlan érdemeket szerző Nényei Pál részéről. Nem kell persze támadásnak, lejáratásnak tekintenünk a megszólalását, de akkor azt kell feltételeznünk, hogy írója tájékozatlan és a személyes sérelmei elvakítják a tisztánlátását.

Összemosni lazán a tiltakozókat az agresszorokkal mélyen erkölcstelen

Merthogy nem az van, hogy az SzFE jelen tragédiája a legnagyobb baj a magyar színházi életben – sugallja Nényei Pál – idézzük: ,,A budapesti és magyarországi színházi rendszer legfőbb problémája [...] nem a kultúrharc, a mindent eltaposó fideszes gőzhenger vagy Vidnyánszky Attila… aki valóban nyomul, mi tagadás.'' hanem

a bemerevedett és belterjes sznobéria

Ezzel Nényei Pál – óvatosan induló mondataival szemben – egészen pontosan az SzFE-t ledaráló hatalom minuciózusan megtervezett lejárató érvrendszerét veti be a magyar színház ellen.

Tudjuk, hogy a kőszínházak a magyar színházi életnek csak elenyésző része. Végtelen sok társulat van, végtelenül színes repertoárt mutatnak fel és végtelen kicsiny pénzből, gyakorlatilag alamizsnából élnek. Mégis, Nényei úgy fogalmaz, hogy a ,,budapesti és magyarországi színházi rendszer legfőbb problémája [...] a bemerevedett és belterjes sznobéria''. A kőszínházak általa vizionált ,,mély válságát'' rávetíti az egész színházi életre, és ebből az alapállásból bagatellizálja a színházi kultúra elleni kormányzati támadást. Mondhatjuk, hogy nem ezt akarta és nem így, de akkor nem sikerült világosan megfogalmaznia az érveit. Ez talán súlyosabb vád, mint komolyan venni, amit leír, és azt cáfolni, maradjunk tehát annál, hogy pontról pontra cáfolható Nényei minden felvetése.

A magyar színházi életet leszűkíteni a KÖR-re (Katona-Örkény-Radnóti) meg a Víg-re, nem vall valami hű-de-nagy tájékozottságra. Nényei jó pár körrel van lemaradva a fejleményekről. Szemben azzal, amit ír, miszerint

Mi van a magyar drámaírókkal? Azokkal, akik ma, itt élnek? Nincsenek tán? Vagy nem tudnak darabot írni?

a mai színház nem küzd kortárshiánnyal. Csak Budapesten, a hónap minden áldott napján lehet kortárs magyar drámát vagy kortárs szövegből készült előadást nézni, úgyhogy, nem, semmiféle rém nem fenyegeti a magyar színjátszást. Csak a nagyobbacska helyek szeptember-októberi műsorát szemlézve ezt találjuk: Szkéné: Székely Csaba (2), Pintér Béla (3), Háy János, Stúdió K: Zalán Tibor, Kónya Klára, Tóth Réka Ágnes, MU Színház: Kárpáti Péter, Bodor Panna, Fábián-Benkó-Vinnai, Trafó: Székely Rozália, Fekete Ádám (2), Zsigó Anna, Gábor Sára, Jurányi: Kárpáti Péter, Schwechtje Mihály, Gerlóczy Márton, Parti Nagy Lajos, O. Horváth Sára és még sorolhatnánk. Ha igazán meg akarjuk nézni, hogy milyen trendek vannak, sokkal érdekesebb témákat találunk mint azt a csasztuskaszerű állítást a médiába bedobni, hogy ,,hol vannak a kortársak?''

Ha nem lenne kortárs magyar dráma, honnan a bánatból tudott volna az apró, de igen elhivatott Selinunte Kiadó az elmúlt pár évben az Olvasópróba és a Kortárs Drámaírók sorozatában kilenc kötetet kiadni több, mint 50(!) kortárs magyar színdarabbal?

Miért tudtuk előadás előtt megvásárolni Závada Péter Je suis Amphitryonját, a k2 Színház Nagyharsányi menyasszony című kötetét, ha kortárs dráma nem létezik a magyar színpadokon? Minden évben új kortárs magyar drámák születnek és kerülnek bemutatásra olyan kezdeményezések nyomán, mint a Staféta Pályázat vagy a Találkozások tehetségprogram.

Hamis a belterjesség vádja akkor is, ha – mint ahogy az a szóban forgó írásban történik – mereven elhatároljuk egymástól a kőszínházakat és az SzFE-t a függetlenektől. A két szféra szerencsésen összegabalyodva létezik, nem igaz, hogy szét lehetne ilyen szinten szálazni, pláne nem néhány budapesti kőszínház műsorstruktúráját alapul véve, és ez alapján az egész magyar színházi élet végnapjait vizionálni. Például az SzFE-én tanító Rába Rolandnak, Kárpáti Péternek és Horváth Csabának saját, független társulata van. A Fortéban számos színész játszik, akik egyébként a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagjai (Andrássy Máté, Kádas József, Krisztik Csaba). A Vádli előadásaiban rendszeresen szerepel a tatbányai tag Király Attila. A Bábszínház az utóbbi időben hihetetlenül jó dolgokkal áll elő, Ascher Tamás horrort rendezett náluk, Szikszai Rémusz egy egészen új értelmezésű Vihart, a független Fodor Tamással a főszerepben. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az SzFE-és drámainstruktor képzésnek köszönhetően is, milyen lendületet vett az utóbbi években a színházi nevelés még a kőszínházakban is.

Egyébként sem értjük, miért szűkíti le Nényei egyetlen kérdésre – kortárs magyar művek – a színházi előadás relevanciáját. Számos érdekes kérdés tehető föl, az alábbiakban felsorolunk néhányat, amelyekre mi választ kaptunk az elmúlt pár évben. Érdekes kérdés például, hogy működik-e a lengyel humor magyarul (igen, Tesztoszteron, Tatabányai Jászai Mari Színház), megérthetjük-e az amerikai kultdarabokat (ez a sorozatok kapcsán is fölvetődött), erre egy nem annyira a válasz a Spirites Édentől keletre vagy az Erkeles Vágy villamosa alapján. Lehet-e egy gyökeresen eltérő Lear-értelmezést színpadra vinni annyi legendás előadás után (igen, a Debreceni Csokonai Színházban összejött)? Leporolható-e az Apostol vagy poros marad a füle, bármivel is próbálkozunk (meglepő, de életre galvanizálható, k2 Színház)? Milyen történetet tud elmesélni a fizikai bábszínház, és mennyi befogadói energiát kell beletenni, hogy megértsük (sokat, de megéri, A jegesmedvék etetése tilos, Bethlen Téri Színház)? És az is teljesen releváns színházi kérdés, hogy működik-e színpadon és hogyan egy film. Nekünk például működött a Trainingspot Társulat RePlay-ében, a Tatabányán bemutatott Tarantino-átirat Kutyaharapásban vagy a minap a KV Társulat Miért lett R. úr ámokfutójában. A film- és regényadaptációk kapcsán sokkal érdekesebb kérdés annál, hogy miért vannak egyáltalán, az, hogy milyen elképesztő munkát végeznek a jól sikerült produktumukban a dramaturgok. Talán elég itt Gáspár Ildikó József és testvérei adaptációjára utalnunk (Örkény színház) vagy Mikó Csaba bravúrjára a Szürke galambban, ahogy a szerepkettőzések mögé bújtatja a gyilkos személyét (Stúdió K).

És most előrefutok, és súlyos kijelentést teszek: sajnos a magyar kőszínházi kultúra – néhány üdítő kivételtől eltekintve – elporosodott, biztosra megy, művészileg megalkuvó. Azt is lehetne mondani, hogy gyáva.

Nem! Ez generálisan nem mondható, mi több, az esztétikai értékítélet jóval összetettebb elemzést igényel, mint újból elővenni a már 15 éve lejárt lemez ,,gyáva a magyar színház'' lózungot és eljátszani a rettegést ettől a kivénhedt mumustól.

Mit kellene még feszegetnie Nényei Pálnak, ha tájékozott lenne? Sokkal mélyebb rétegekre bukkanhatunk, ha igazán kíváncsiak vagyunk arra, hogy mivel foglalkozik a mai magyar színház, és őszintén, nyitottan gondolkodva végigolvassuk a repertoárokat. Szintén csak néhány gondolat a teljesség igénye nélkül, de talán a sokszínűséget fölvillantva.

1. Dokumentumszínházi törekvések. Mennyire bátornak kell lenni ahhoz, hogy egy kőszínházban dokumentumdrámát adjanak elő. És mégis megvan: a KÖR jeles tagja, az Örkény Színház ebben az évadban mutatja be a Kiváló dolgozók című darabot, ami segítő szakmákról szól dokumentarista formában. Függetlenek között szintén számos dokumentarista alkotást láthatunk, nekünk most a legmeghatározóbb a műfajban a Kedves Én (KV Társulat, Kugler Art).

2. Színházi nevelési előadások. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a fontosságát. Kőszínházzal kezdve, ott a Budaörsi Latinovits Színház számos olyan előadása amihez szakavatott pedagógus készített oktatási anyagot, de már tantermi előadásokkal is előrukkoltak, pl. az Apa, anya, fiú, lány. De szinte minden kőszínháznak van ifjúsági vagy beavató színházi programja. A független színházak színházi nevelési programjait pedig szinte nem is lehet felsorolni. Mi a k2 Színház és a Nézőművészeti Kft. előadásait követjük szorosabban, de van mit behoznunk más társulatoknál is.

3. A közösségi színházi és a vitaszínházi formák vagy a színházi társasjátékok. Hallatlanul érdekes, innovatív formák, akit bővebben érdekel, olvashat a tapasztalatainkról a Trafó Gondolat Generátor projektje kapcsán vagy a MU Színház Felnőttkorunk előadása kapcsán ezekről. Mélyebb tudásra pedig a Deres Kornélia és Herczeg Noémi által szerkesztett Színház és társadalom (Prae, 2018.) című kötetből tehet szert.

4. Érdekes vonulat a monodrámák fölfutása, főleg a női alkotók által írt és előadottaké.  A minap zárult MOST Fesztivál (jé, megint egy kőszínház szervezésében: Tatabányai Jászai Mari Színház) programját érdemes böngészni, de a SLOSZT fődíját (Soltis Lajos Színház szervezésében) is egy ilyen alkotás nyerte: Fodor Katalin: KiNŐttem című előadása.

5. A fizikai színház beépülése a kőszínházi alkotásokba szintén új fejlemény, a fizikai bábszínházé meg nopláne. A bábtechnika használata nem bábelőadásokban vagy a kőszínházi rendezők bábelőadásai szintén érdekes téma. Lenne rajta mit elemezni, gondolkodni, de a különböző színházi szférák egymásra hatását és szimbiotikus kapcsolatát már első pillantásra is jól mutatják ezek a jelenségek.

De vajon hány Hamlet, hány Shakespeare-darab futna Budapesten, ha ezt a Shakespeare nevű szerzőt elengedné a magyar oktatási rendszer?

OK, akkor pár gondolat a klasszikusokról. Komolyan azt gondolja Nényei Pál, hogy ha az iskola nem tanítaná Shakespeare-t, akkor nem lenne színpadon? Nos, ezzel szemben inkább az a helyzet, hogy ha csupa-csupa Shakespeare, Kleist és Brecht menne csak a városban, akkor sem kéne az apokalipszis lovasait vizionálni, nézzük csak meg például, hogy a két Macbeth, a tatabányai és az örkényes, mennyire más, mennyire üde, mennyire ellentétes szemszögből láttatja ugyanazt és mégis mindkettő rólunk-nekünk szól. Vagy ott a számos, teljesen más és teljesen újszerű Kleist-előadás vagy a sokféle, mindig más, és mindig egyre bátrabb Brecht. A helyzet az, hogy van elég szufla a klasszikusokban.

Viszont, ha már klasszikusok – Nényei Pál kedvencét is idevehetjük: Bánk bán –, akkor erősen vizsgálandó szempont, hogy képes-e a klasszikusból készített előadás reflektálni az eltelt időre, vagy szó nélkül hagyja a nekünk már problematikus, szexista, rasszista elemeket (vö. a HBO és az Elfújta a szél esete). A szkénés Woyzecknek, a Salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Eltört korsójának vagy a Soltis Lajos Színház Szigligeti művéből megújított A cigányának parádésan sikerült: megoldották, feldolgozták, élővé tették az anyagot. A József Attila Színház Lila ákáca esetében akadtak problémák. Nem elhanyagolható kezdeményezések a valamiért ,,előadhatatlan'' művekkel való birkózás sem. Érdemes megfigyelni, milyen kiválóan lett fedolgozva Paul Claudel Angyali üdvözlete a Stúdió K-ban vagy azt, hogyan küzdött meg Sándor Júlia és Nagy Péter István Knut Hamsun Éhségével a Trafóban. Ne higgyünk tehát Nényei Pálnak, járjunk nyitott szemmel, nézzünk minél több előadást, kortársat és klasszikust, magyart és külhonit egyaránt!

Kortárs drámakötetek, csak a Selinuntétől:

A kiváló Staféta program, a teljesség igény nélkül:

És a sok közül csak egy a Manna Produkciók köréből, Dajkamese (r.  Cortés Sebastian, j. Nyakó Júlia, Kovács Domokos)