Matei Vişniec: III. Richárd betiltva, Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Szkéné Színház, 2020. október 11., 19:00

Játsszák: Mucsi Zoltán, Kaszás Gergő, Nagypál Gábor, Bánfalvi Eszter, Fodor Tamás, Újvári Milán, Barabás Anita, Jessica Sinet, Horváth István, Váth Máté, Egyed Beáta, Szász Dániel. Díszlettervező: Cziegler Balázs jelmeztervező: Kiss Julcsi, látvány: Cziegler Balázs, fordító: Patkó Éva, dramaturg: Szikszai Rémusz bábtervező: Hoffer Károly, koreográfus: Újvári Milán, fény: Mervel Miklós, hang: Molnár Péter, a rendező munkatársa: Vincze Petra, Rendező: Szikszai Rémusz.

Matei Vişniec ünnepelt szerző, habár nekünk nem a szívünk csücske. Ennek ellenére el kell ismernünk, hogy tud hangulatot teremteni és hatást kelteni, még akkor is, ha gondolattartalmát tekintve sosem merészkedik egy rétegnél mélyebbre. Jó kezekben azonban a hatás kimaxolható, és ha nem is ez lesz az új Caligula vagy Vihar vagy Macbeth, de el lehet lenni vele mindaddig, míg a következő Szikszai Rémusz rendezés ki nem jön. Jár azonban a színészeknek is, hogy félelmeiknek, szorongásaiknak hangot adjanak, felgyülemlő feszültségeiket kijátsszák magukból, most éppen nem vidám, orgiasztikus módon, mint a Stúdió K-s Sacra Hungaricában, hanem inkább elkeserítő tragédia formájában feldolgozva a kultúrát ért hatalmi támadásokat.

Az előadás adatlapja a Szkéné oldalán.

Mejerhold színházrendező utolsó delíriumos rémálmát látjuk, mielőtt kivégezték volna. És Mejerdholdot valóban kivégezték. Feleségét pedig először megalázzák a házkutatásban részt vevő bőrkabátosok, majd a rajta esett sérelmét bejelentő feljelentés megérkezése után, azt megtorolva, rablótámadásnak álcázva, nyolc késszúrással lemészárolták, amit a szomszédban lakó színészre fogtak. (Lengyel György (szerk.) Színház és diktatúra a 20. században, Corvina, 2011). Igazi undorító, Sztálinra valló geciség! És Mejerholdot, az orosz színház forradalmi megújítóját, egyfajta fizikai színház (biomechanika) megálmodóját, még sajnálni se tudjuk eléggé, mert azért, Majakovszkijhoz hasonlóan, ő sem a végtelen humanizmus megtestesítője volt, neki se kellett  kényszerintézkedések foganatosítása tekintetében a szomszédba mennie, amikor éppen ő ült bizonyos bizottmányok élén. Egy mentsége van, ahogy a szintén tragikus sorsú Majakovszkij esetén is, és ez pozitívvá teszi a szemünkben, hogy nem önös érdekből bújt ideológiák mögé, hanem őszintén vallotta, hogy a színháznak forradalminak, hitelesnek és újnak kell lennie. Erre az alapra építi fel Vişniec a III. Richárd betiltva című tragédiáját, és ezt aknázza ki a rá jellemző érzékcsalódásokkal operáló módján.

Egyed Bea, Mucsi Zoltán (fotó: Toldy Gábor)

Bár az alapanyag nem túl mély, Szikszai Rémusz számos olyan elemet tett hozzá a darabhoz, ami maradandó élménnyé teszi. Amit mi például nagyon szeretünk, az az önmagára hivatkozás, az utalások korábbi előadásokra. De már rögtön levesz minket a lábunkról amikor az első jelenetben váratlanul megjelenő tánckar egyszerre, de mégis érző és szenvedő indiviuumokként tükrözik vissza a főszereplő kínzását. Súlyosan lendülnek Kaszás Gergő gyilkos pofonjai, és ugyanezt élik át sokan a színpadon, és köztudottan embermilliók Sztálin sátáni birodalmában. Újvári Milán csodálatos koreográfiája végigkíséri az előadást, és a legmélyebb jelentekben bukkan fel - szövegnél is többet mondva -  a kar játéka. Egyáltalán ne képzeljük azonban, hogy a mozgásművészek pusztán statiszta elvtársakként működnek. Minden szónál több látni Egyed Bea vagy Szász Dániel szinte észrevétlen, de minuciózusan kimunkált arcjátékát, Jessica Sinet vagy Horváth István, az eseményekre szerves módon reagáló mozgáskompozícióit és Váth Máté lebilincselő táncdalénekesét.

Mucsi Zoltán, Fodor Tamás (fotó Toldy Gábor)

Vişniec drámája néhány, hozzávetőlegesen fél óránként elhelyezett, tételmondat vagy kulcsmondat köré épül. Ha ezeket elmondanánk akkor sajnos végleges csapást mérnénk az előadásra, ami egyáltalán nem írható a mű javára. Egy ilyen poén már a színlapon le van lőve, bár nem kell hozzá nagyon sok idő, hogy lejöjjön a nézőnek: itt az események 90%-a Vologya Mejerhold (Mucsi Zoltán) agyában zajlik. Ezt a fogást, az utolsó álom ötletét, a szerző már a  Pandák gyönyörű utazása című művében is mozgósítja, bár ott a nézőt – ha egyáltalán hajlandó a szürreális eseményekkel sodortatni magát – kellemes meleg érzés hatja át. Szűrrealitásban itt sincs hiány. Kardinális szerepet betöltő női szereplő, Tánya (Bánfalvi Eszter), aki most nem a tündérszép révész szerepét játssza, hanem az elválaszthatatlan párt, a Vologyához legközelebb lévő személyt, a jóban-rosszban társat. Súgóban való szerepkettőzésében a kívülállók idealista, vak rajongása, várandós feleségként az elemi testi szükségletek által leterhelt, kizsigerelt állampolgár bukkan fel.

Mucsi Zoltán, Bánfalvi Eszter (fotó: Toldy Gábor)

Számos Sztálinhoz köthető momentum bukkan fel a produkcióban. A kétszínű Sztálin nem tartotta nagyra beosztottjait, a forradalmárokat, sokkal inkább becsülte a konzervatív ízlésű Mihail Bulgakovot, akit valóban személyesen felhívott telefonon. A produkció elején a Sztálint játszó Fodor Tamás hófehér uniformisban lép be az erkélyéről Mejerhold szobájába. A nézőre van bízva, hogy ez valóságos esemény-e. Sztálin és Mejerhold ízlésvilága tűz és víz. Persze itt most játszik Mejerholddal mint macska az egérrel. A generalisszimusz legalább húsz ízben nézte meg Bulgakov Fehér gárdáját, ami sokkal inkább tisztelettétel a hanyatló cári kultúrának, mint a vörös világ dicsőítése. Valószínűleg Sztálinnak a cárral nem az volt a baja, hogy kizsákmányolja a proletárokat, hanem hogy nem ő ül a trónján. Nos, Fodor Tamás szereptöbbszörözései által jócskán fellebbenti a fátylat Sztálin igazi vágyairól. Fideszes néni/bácsi jelmezbe öltözve kioktatja Vszevolgy Emiljevics Mejerholdot, az orosz forradalmi, avantgárd színház megteremtőjét, a Sztanyiszlavszkíj-módszer méltó párjának megalkotóját, hogy milyennek kell lennie a színháznak (természetesen képeskönyvbe illő muzeális tárgynak).

Váth Máté, Bánfalvi Eszter, Nagypál Gábor, Szász Dániel (fotó: Toldy Gábor)

Mejerhold sosem merészelte volna megtenni, hogy a III. Richárdot vegye elő, Bűne annyi volt, hogy a Hamletet szerette volna megrendezni. Az előadásbeli páratlan jelenetek egyike, amikor a Nagypál Gábor által játszott, III. Richárd szerepét játszó színészt instruálja. Ekkor Mucsi Zoltán és Nagypál Gábor között tényleg létrejön egy olyan interakció, ami az úgynevezett rendezői színház vezetője és alkalmazottja között tud csak fennállni. A rendező és színész ilyetén viszonyát, mint a kobra által megbabonázott patkányét nyugodtan kivetíthetjük Mejerholdra és Sztálinra, valamint tovább az Oroszországszerte szenvedő milliókra. Az azonosítások köre csecsemő elvtárs (Fodor Tamás) megkoronázásával zárul, ami felidézi mind Sztálint, mind III. Richárd születési hibáit, a baljós jeleket sokak halálát megjósolandó. Egyébként megint csodálatos szimbolikus jelenet Nagypál Gábor III. Richárdjának megkoronázása, amit egyszerűen látni kell!

Mucsi Zoltán, Nagypál Gábor (fotó Toldy Gábor)

A jócskán túlírt, redundáns darab tele van fals közhelyekkel, amik félig sem igazak, de nagyon jól hangzanak. Elkelt volna egy független dramaturg, mondjuk Bíró Bence, aki járatos kilométerhosszú művek alapos, de értékmegőrző meghúzásában. Kaszás Gergő újra a színpadra későn jön már, a nézők elfáradnak. A szerencsétlen értelmiségi vs. szerencsés analfabéta vita eléggé értelmiségi nyafogásnak tűnik, tudva, hogy ukrán analfabéta parasztok millióit éheztette ki bosszúból a szovjet vezetés, amiatt hogy azok ellenálltak a kolhozosításnak. Talán a XXI. századi diktatúra más megfejtést kíván, mint a sztálini totalitárius diktatúrával való egybevetés. Talán tényleg az van, hogy a megfoghatatlan ellenfél máshol keresendő, és nem társadalmi rétegekben, vagy adott személyekben. Egyszerű válasz erre nincs, ennek ellenére a vişniec-féle illúziógép működik, Szikszai Rémusz pedig mindent megtett azért, hogy okos és jó előadás kerekedjen a III. Richárd betiltva anyagából.

♥ 

Kedves Alkotók, köszönjük ezt az érdekes és emlékezetes előadást!