Znajkay Zsófia: A, Táp Színház, MU Színház 2021. december 6., 19:00

Játsszák: Kurta Niké, Domokos Zsolt, Rainer-Micsinyei Nóra, Laboda Kornél (Váradi Gábor), Rohonyi Barnabás. Rendező: Laboda Kornél, társrendező: Dékány Barnabás, rendezőasszisztens: Fenyvesi Bálint, dramaturg: Faragó Zsuzsa, zene: Preiszner Miklós, díszlettervező: Bredán Máté, jelmeztervező: Ottlik Jikka, produkciós vezető: Dézsi Fruzsina, írta: Znajkay Zsófia.

Mikulás napján hirtelen felindulásból néztük meg a TÁP Színház A című darabját. Mielőtt beléptünk a színházterembe elsősorban Pass Andrea Napraforgója és Bebújósa lebegett a szemünk előtt. Ezek a kiváló darabok az oktatási vagy gyermekvédelmi rendszer elégtelenségére hívták fel a figyelmet, a konfliktust egy-egy konkrét probléma köré felépítve. Znajkay Zsófia kegyetlenebb szerző. Erről a szintén gyermekélményekre épülő Az ölében én című drámája is tanúskodik. Ezúttal szintén megtapossa a lelkünket és érzelmileg megverve távoztunk az előadásról. Persze mondanunk se kell, hogy szükség van arra, hogy a néző fülét megcibálja valaki, hogy: ne nézz félre! a félrenézés a társas pokol! 

Az előadás adatlapja a MU Színház oldalán.

Ha egy szerző a kilencvenes évek közepének iskolai szituációiból ír darabot, akkor azt vagy abból a célból teszi, hogy rámutasson arra, hogy azóta milyen sokat fejlődtünk vagy azért, hogy rádöbbenjünk, hogy 25 év alatt semmi se változott. Az Albert vezetéknevű aspergeres kislány története egy olyan világban zajlik, amelyben a tanártársadalmon belül csak nagyon kevesen tudtak egyáltalán erről az agyi extremitásról. A idő visszatekerése tehát sokkal fullasztóbbá teszi az alaphelyzetet, bár könnyen felfigyelhetünk arra, hogy szintén az előadásban felvillanó módon, ma is jelen van az, hogy az emberi agy varianciájának szélesebb mértékével egyáltalán nem foglalkozunk. Különösen igaz ez Magyarországra, ahol bármi apró eltérés a többségi viselkedésformától a gyűlölködés tárgyává teszi az alanyt.

Rohonyi Barnabás, Kurta Niké, Domokos Zsolt, Rainer-Micsinyei Nóra (fotó: Jókúti György).

Hogy a humanista pedagógia fő kérdései és az emberi sokféleség tisztelete még ma is probléma, azt jó mutatja, hogy a nézőközönség egy része végigröhögte az előadás első felét. Kétség kívül igaz az, hogy a rendezők (a Staféta programban résztvevő Dékány–Laboda-páros) játszanak ezzel a nézői várakozással. Mi, tanárokként, előre tudtuk, hogy ezen a darabon inkább fogunk sírni, mint nevetni. Mondhatni, ha valami nevetséges volt ebben az előadásban, az éppen azok a nézők voltak, akik azt hitték, hogy most itt egy Besenyő-show-n fognak önfeledten kacarászni. Mindazonáltal kinevetendő démonokban nincs hiány! A felnőtt nézői elvárásokkal való kegyetlen játék forrása az, hogy az általunk, felnőttek által alaposan ismert és kiismert negatív tanárok (tanárdémonok) egy gyerek számára életre szóló sérüléseket tudnak okozni.

Laboda Kornél, Rainer-Micsinyei Nóra, Kurta Niké, Rohonyi Barnabás, Domokos Zsolt (fotó: Paró Ferenc)

Mivel a színpad és az emelt nézőtér helyet cseréltek, az amúgy is dicsérendő díszlet, mint az intézményes "köznevelés" szimbóluma teljes terjedelmével fölénk magasodik. Nem idegen, külső, felnőtt szemlélők vagyunk, hanem gyerekek, valahol a padsorok között, akik figyelik az eseményeket. A karakterek ismerősek. A túlmozgásos, kicsit tolakodó, de rendkívül jó szándékú kislány, Zorkay (Rainer-Micsinyei Nóra), a szemüveges, asztmás, csetlő-botló kisfiú, Szudomár (Rohonyi Barnabás) és még talán egy felbukkanó gyerekkarakter szintén Barnabás által játszva. És persze a főhős, a furcsa lány, Albert (Kurta Niké). A 80-as 90-es években még élő hagyomány volt, hogy a gyerekeket a tanárok a vezetéknevükön szólították (innen az Albert), ez a hagyomány lassan kiveszőfélben van, mondanunk sem kell: hála istennek!

Természetesen ott vannak az ismert tanárfigurák is. Balogh tanár úr (Laboda Kornél), a jó fej, és Végh tanárnő (Domokos Zsolt) a rossz fej. Pontosabban nem ilyen egyszerű a helyzet. Znajkay kiváló érzékkel reflektál arra a tényre, hogy míg az idegen nyelvek tanításának megvan a XXI. századi módszertana, addig a matematikának és a természettudományoknak, legalább is a felső tagozattól kezdve, nincs. Talán ez azok számára sértő és felháborító kijelentés, akik természettudományos tanárok, és egész életüket arra tették fel, hogy ezeket a tudományokat megtanítsák a gyerekeknek. Nos, ettől függetlenül ez a két műveltségterület Magyarországon pofára esett. Nem arról van szó, hogy ne lett volna a húszas és a hetvenes években világszínvonalú a matematikai tehetséggondozás hazánkban, hanem hogy semmi mondanivalója és semmi módszertana nincs azok számára, akik nem a kevés tehetségesek közé tartoznak. (Lásd erről Knausz Imre oktatáskutató véleményét itt.)

Laboda Kornél, Kurta Niké, Domokos Zsolt (fotó: Paró Ferenc)

Az előadás expozíciójában megismerkedünk az osztályt reprezentáló diákokkal, Balogh tanár kiváló angolórájával és feltehetően egy matematika-korrepetálással, vagy személyes számonkéréssel, amit Végh tanárnő vezet. A színészek páratlan pontossággal festik fel a diákok viselkedését, a tanári manírokat, az örömteli és vészes helyzeteket. Megismerkedünk azzal, hogy Albertnek ösztönösen, remekül megy az angol nyelv, amiben örömét is leli, szemben a matematikával, ami számára totális kudarc. A matektanár lámpás számára szívbemarkoló volt Kurta Niké játékán keresztül átélni, hogy mennyire képtelen volt a Domokos Zsolt által játszott pedagóguskarakter detektálni Albert diszkalkuliáját. Ezek a jelenetek gyerekek ezreinek életében zajlanak pontosan ugyan így.

Znajkay Zsófia páratlan érzékenységgel képes a gyerekek szemével, vagy inkább szívével láttatni az iskolai helyzeteket. Nem lennénk szívesen iskolás ott, ahol Végh tanárnő az igazgató, de még tanár se. A gúnyos, szarkasztikus megjegyzésekkel verbálisan bántalmazott Alberthez a diákság is empátiával közelít. Persze nem tudnak semmit se tenni a megközelíthetetlen, félelmetes tantestület ellen, de nem is tanítják meg őket erre. A magyar oktatási rendszer és pedagógiai gyakorlat nem a demokrácia diadalmenete, konkrétan éppen az ellenkezője.

A magyar közoktatási rendszer a gyerekeket és a tanárokat is arra neveli, hogy törődjenek bele a hatalmaskodók értelmetlen vagy akár nyilvánvalóan gonosz döntéseibe.

Itt nem lesz petíció vagy közös fellépés az agresszor ellen, nem lesz és nincs Bodzavirág-happyend. Mindenki a saját bajával lesz elfoglalva és marad a kussolás.

Remek írói és rendezői megoldások festik le nekünk, hogy a megalázott diák hogyan éli meg ezt a helyzetet. A fegyelmi tárgyaláson a szokásos adminisztrátor szakzsargont halljuk fragmentáltan, értelmetlenül. Foszlányok jönnek át, ahogy a diák sem ért semmit az egészből, csak Végh tanárnő (Domokos Zsolt) és a gyermekvédelmi felelős Kéti (Rainer-Micsinyei Nóra) kedélyessége és magabiztossága jön le a gyerek számára. Egy förtelmes és elhibázott pedagógia végállomása, amiben a felnőttek önfeledt felszabadultsággal és elégedettséggel lubickolnak. Been there done that. A két űrlény (Laboda Kornél, Domokos Zsolt) Albert fejében plasztikusan jeleníti meg az aspergeresek világképét, amelyben a két agyfélteke egymásra nem találása permanens belső és külső konfliktust eredményez. Rohonyi Barnabás apája, – nem tudjuk, hogy valódi vagy képzeletbeli – a normális, mai pedagógiai hozzáállás jeleníti meg, ahol az intő egy vicc, és nem az a fontos, hogy a diák beleillik-e a tanárok által kreált dobozokba, hanem hogy ő maga milyen. Ez az apa mindenképpen némi feloldást jelent, bár nem segít semmit a tényen, hogy az előadás által felvázolt oktatási rendszer megrengethetetlen, a jelen közoktatási rendszer pedig megreformálhatatlan.

♥

Kedves Niké, Zsolt, Nóra, Kornél, Gábor, Barnabás, Barnabás, Bálint, Zsuzsa, Miklós, Máté, Jikka, Fruzsina és  Zsófia. Nagyon köszönjük ezt a megrázó és fontos előadást! Nagyon kellett már egy ilyen!