Edgar Lee Masters - Csernai Mihály: A Spoon River-i holtak, SZFE, Bethlen téri Színház, 2024. október 8., 19:00

Játsszák: Liber Ágoston, Bari István, Németh Áron, Pigler Emília, Hevesi Fanni, Gálhidy Gizella, zenei vezető: Fülöp Kristóf, látványtervező: Kovács Alíz, dramaturg: Csernai Mihály, rendezőasszisztens: Kruppi Anna, a rendező munkatársa: Nagy Regina, rendező: Lehel Vilmos

Lehel Vilmos feszes, ritmusos Tangó-rendezése után egy különleges, látomásos irodalmi csemege színpadra állításával kínálta meg a nézőket: Edgar Lee Masters: A Spoon River-i holtak című verseskötetéből készített előadást. A koncepció megalkotásában Csernai Mihály vett részt dramaturgként, fordítóként és Nagy Regina a rendező munkatársaként. A triumvirátus munkáját Kovács Alíz álmodta látvánnyá és Fülöp Kristóf hangokká. Ezt az anyagot kapta meg hat színész, hogy töltsék föl a kiválasztott harmincegy karaktert színnel, élettel, mutassák meg, milyenek voltak életükben és halálukban.

A csapat végzett, végzős és még jócskán a képzésük közepén járó SZFE-hallgatók összmunkája, kiegészülve a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervezőjével. Az esemény helyszíne is új, a Bethlen Téri Színház fogadta be a színművészetisek vizsgaelőadását, remélhetőleg még sok ilyen esemény résztvevői lehetünk. A teltházasnál is teltházasabb bemutatón keveredtek a Bethlen Téri Színház törzsnézői, a hallgatók osztálytársai és rajongótábora. Mert bizony a most végzett zenés osztálynak és az éppen végzős fizikai színházas és a prózai osztálynak is komoly rajongótábora épült ki az elmúlt pár évben. És ez nagyban köszönhető annak, hogy az osztályok előadásai sok helyen megfordultak, nem csak az Ódry és a Rákóczi úti épület törzsközönsége, de a Szkéné, a Turbina és a Trafó vagy a Szentendrei Teátrum, a Marczi nézői is elcsíphettek egy-egy előadást. Ezekhez a befogadó helyekhez csatlakozik most nagy örömünkre a Bethlen Téri Színház, amelynek újraépülő arculatához kifejezetten sokat hozzáadhatnak az egyetemisták munkái.

Edgar Lee Masters: Spoon River-i holtak, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970 és 2010, fordította: Gergely Ágnes, Edgar Lee Masters: Spoon River Anthology, Macmillam, New York, 1915

Edgar Lee Masters 1915-ben kiadott versgyűjteménye megjelenése után nem sokkal fogalommá vált. Spoon River, ez a képzeletbeli közép-nyugati kisváros valami olyat mutatott meg a korabeli Amerikából, amire mindenki ráismert, még ha nem is szívesen. A 246 sírfeliratot (ebből a magyar válogatáskötetbe 91 került be) és ugyanennyi karaktert felvonultató kötetben John Hollander 19 ciklust azonosított. A ciklusokon belül a sírfeliratok hol kiegészítik, hol leleplezik, hol átértelmezik egymást. A kötet egy hatalmas kirakós, ami sok, önmagában is megálló apró történetből áll. A könyvben a szólamok egyenrangúak,  a halálában mindenki elmondhatja a maga történetét, a maga igazságát. Így épül fel egy olyan mikrokozmosz, amely az akkori kisvárosi társadalom minden szegmensébe bevilágít, minden sebet feltép, minden traumát felfed. A kérdés, hogyan lesz ebből érvényes színpadi adaptáció, hogy lesz ebből dráma? Ehhez volt elengedhetetlen az erős rendezői vízió és egy olyan dramaturgiai szerkezet, amely megteremti a működő színpadi változatot. Már maga a válogatás aktusa, az alkotónak a kötetből alkotott saját puzzle-jának létrehozása is hatalmas munkának minősül. A könnyű és iskolás út az lett volna, ha a rendező és dramaturg etűdök füzérévé rakták volna össze az előadást. Szerencsére nem ezt az utat választották, inkább egy hálószerűen fölépülő struktúrát hoztak létre, közepén egy kiemelt karakterrel. Liber Ágoston Világtalan Jack-je, a hegedűs, végig kíséri az előadást, a holtak beszédeit és keretet ad az előadásnak. A karakterek többször is fölbukkannak, hol egy történetszál fő-, hol mellékszereplőiként. A mozgássorok is ismétlődnek, más-más jelentéssel újra és újra megjelennek.

Fotó: Ilosvai Péter

"Vak voltam, próbáltam kimászni,
ahogy a kocsi az árokba fordult,
a kerekek elkaptak, föltekertek.
Van itt egy másik vak,
a homloka olyan nagy, mint a felhő, és fehér.
Mi hegedűsök, kicsik és nagyok,
zeneköltők és mesemondók a lábánál ülünk,
s ő mondja, mondja Trója pusztulását."

Gergely Ágnes fordítása

Jack halálával kezdődik az előadás, ami akár az ő látomása is lehetne haláltusájában. A vak hegedűs és bizonyos szempontból Anne Rutledge, az egyetlen karakterek, akik képesek végül elszakadni az itt hagyott földi világtól, a sérelmektől, fájdalmaktól, megaláztatásoktól, és végül feloldódni egy nagyobb egészben. Jack lesz a vezetőnk Spoon River boldogtalan holtai közt, így számunkra a dráma felépítése nagyon erősen megidézte Dante Isteni színjátékát. Jack, bár nem éli túl az alvilági utazást, mégis kiszabadul, és egy magasabb szférában otthonra talál. Világtalan művészként olyan jelenségek meglátására és megmutatására képes, amire senki más a temető lakói közül. Vele együtt járjuk végig a hatalom és hatalomnélküliség, a vadkapitalizmus veszteseinek és nyerteseinek körét, a háború bugyrait, a képmutatás és álszentség, valamint a párkapcsolati poklok körét. A Spoon River-i holtak tovább civakodnak, szenvednek, követelnek elégtételt vagy legalább egy kis szánalmat, mint ahogy életükben tették, a halálban csak egy másik síkon folytatják kisszerű életüket.

Fotó: Ilosvai Péter

Kovács Alíz sárga kukákból álló temetőjében és sárga nárciszokból álló temetői virágaiban hatalmas játéklehetőség rejlik, amit Lehel Vilmos koreográfiái rendre ki is játsszanak. Az ikonikus Lincoln-szobor megképzése, az álszent polgármester sírján üzekedő szerelmespár, Jack szekere nagyon emlékezetes képek, és bár ezek beégnek a nézők agyába, ez nem jelenti azt, hogy Lehel Vilmos statikus képeket komponálna. Az előadás folyamatos mozgásban van, a jelenetek átfolynak egymásba, az ismétlődő motívumok rendre arra késztetik a befogadót, hogy újrakeretezze az eddig látottakat is. Minden elem a koncepciót szolgálja, nincs esetlegesség, öncélú esztétizálás, amibe egy fizikai színházi előadás esetén könnyen bele tud csúszni a rendező.

Fotó: Ilosvai Péter

A válogatás a színészi játék szempontjából is szerencsés. Minden játszónak jut legalább egy lélegzetelállító pillanat, egy-egy olyan karakter, amibe minden tudását beleöntheti, egy vers, ami már örökké az ő hangján fog megszólalni nekünk. Hevesi Fanni mondhatta szerintünk a legköltőibb szöveget. Rebecca Wasson verse volt nekünk a legmegkapóbb jelenet az előadásban. A kalaposnő, Williamsné pedig remek jelmezt kapott, amit a színésznőnek sikerült megtöltenie egy hasonlóan remek alakítással. Pigler Emíliának nagyon nehéz feladatot kellett megoldania a bebörtönzött bankpénztáros egyedül maradt, kétségbeesett feleségeként. Ő játszotta a kevés autonóm karakter egyikét, Anne Rutlegde-t, Abraham Lincoln szerelmét. Gálhidy Gizelláé volt az egyik legerősebb történet, Minerva Jones élete és halála az egyik legmegterhelőbb része az előadásnak. Bari István rengeteg különböző underclass karaktere nagyon széles skálán mozog, ezek egyénítése komoly kihívás lehetett. Németh Áron Valentinnek kellett a legváltozatosabb érzelmi skálát fölvonultatnia és a legváltozatosabb státuszú karaktereket eljátszania. Egyszerűen lehetetlen választani a figurái közül, minden katonakarakter telitalálat, de a polgármester és a bankigazgató is fantasztikus alakítások. Ráadásul övé az előadás slusszpoénja, ami nagyon sok mindent átír, amit addig összeraktunk.

Fotó: Ilosvai Péter

Egy előadás mindaddig életvezetési szentencia, üres papolás, amíg valami zsigeri kapcsolat nem létesül a valósággal, még inkább a minket körülvevő valósággal. Az első alkalom, amikor azt látjuk, hogy megtanultuk az előadás formanyelvét és értőn hallatszik, amit mond, az a manilai hős sírverse. Mit keres egy ázsiai országban hódítóként egy olyan állam katonája, amelyik a gyarmati sorból szabadult fel? 

Bár mi nem vagyunk fiatal nemzet, mégis Kelet Európában 20-30 évenként eldúrják a rezsimek egymást, és az ezt követő generációknak újra meg kell konstruálniuk saját politikai identitásukat. A politikai identitásteremtésből Amerikának is kijutott, erről is szól ez az előadás. Könnyű leakasztani az ideák gardróbjából egy jól hangzó szentenciát, de nehéz gyakorlatot kialakítani az igazságosság mindennapi működése számára. A Fülöp-szigetek szégyenteljes amerikai annexiója Masters generációjának jutott osztályrészül, és ásta alá a köztársaság szép ideáit, a nemzeti lobogó értékét. Az éles, a korban igen provokatív társadalomkritika forrása A Spoon River-i holtakban az elvek és a napi igazságtalanságok szembeállítása lett. Márpedig, ha valamit, akkor az amerikaiak nagyon tudnak moralizálni, a prüdéria, képmutatás és szenteskedés legendás magatartás még ma is a kisvárosi Amerikában. A szerző kegyetlen ítéletet mond a mindenkin átgázoló felső osztályokon, az úrhatnám polgárokon és a képmutatókon. A fizikai színház eszközei kifejezetten alkalmasak a fizikai fájdalomban is megtestesülő szellemi és lelki gyötrelem ábrázolásában.

Masters, dacára annak, vagy éppen azért, mert ügyvéd volt, múlhatatlan együttérzéssel és irgalommal viseltetett az alsó osztályok tagjainak szenvedése és nyomora iránt. Ez az empátia a verseskötetből nem csak minőségileg, hanem mennyiségileg is nagy dózisban hömpölyög felénk, a köznép, nők és férfiak ellen elkövetett erőszak, megalázás és megszégyenítés felmutatása zsigeri élményt okoz az olvasónak. A kisszerűség, gyűlölködés és rosszakarat mocsarából Ann Rutledge sírfelírata száll az égbe himnuszként, amely voltaképpen Masters szerelmes verse Lincolnhoz, vagy ahogy a korban mondták Honest Abe-hez, utalva az elnök második beiktatási beszédének híres mondatára.

Belőlem, a méltatlanból és ismeretlenből
Csendül fel az örök dal:
„Senki iránt haraggal, mindenki iránt szeretettel.”
Belőlem fakad milliók megbocsátása milliók számára,
És egy nemzet jóságos arca,
Mely igazságban és igazságosságban fénylik.
Én vagyok Ann Rutledge, ki itt, e gyomok alatt nyugszom,
Aki életében Abraham Lincoln szerelme volt,
Ki egyesült vele, de nem a házasságban, hanem a távolságban.
Virulj örökké, ó Köztársaság; szívem hamvaiból sarjadtál! 

Lincoln talán az egyetlen, aki mentesül az ítélet alól. Viszont csodálatos és könnyűséget adó feloldás az előadás végén, mintegy zárójelbe téve minden emelkedettséget, amikor a Németh Áron Valentin alakította Kinsey Keene, a szerzői én, Spoon River ügyvédje egy keresetlen, de elegáns mondattal zárójelbe teszi a megszólaló zombi hordák patetikus tirádáit.  

♥

Kedves Ágoston, István, Áron, Emília, Fanni, Gizella, Kristóf, Alíz, Misi, Anna, Regina és Vilmos, köszönjük ezt a legendásnak ígérkező, minden ízében értékes előadást!