Alice Birch Egy öngyilkosság anatómiája, SZFE, Bethlen téri Színház, 2024. december 10., 19:00

Játsszák: Fehér Diána Aida, Erdős Lili, Bukovszky Orsolya, Biró Kristóf, Gloviczki Bernát, Pigler Emília, Lehel Vilmos, Gálhidy Júlia, Gálhidy Gizella, Bari István, fordító, dramaturg: Hevér Ádám, jelmez- és díszlettervező: Ellenbacher Ádám, Hevesi Fanni, zeneszerző, korrepetitor: Birta Márton, a rendező munkatársa: Kruppi Anna, Horváth Luca Sára, rendező: Hevesi Fanni

Alice Birch 2017-es darabját, amely 2018-ban Susan Smith Blackburn-díjat kapott, Hevér Ádám fordította le a csapat számára. Érteni véljük, mi volt olyan vonzó az angol szerző darabjában, és rengeteg megoldást nagyon izgalmasnak is találtunk, mindazonáltal a választás nem oszlatta el meglévő averzióinkat az angol sikerdarabok magyar színpadokon való megjelenése iránt.

A premiert sajnálatosan megszakította egy nézői rosszullét, így egy órás csúszással nézhettük meg az előadást. A színház munkatársai, a játszók és a rendező is profi módon viselte ezt a nem könnyű helyzetet. A teltházas nézőközönség szintén, és ezen az estén a mentők is a topon voltak, vállalható időn belül kiértek, és ellátták a beteget. Ez a körülmény annyiban bír fontossággal, hogy nyilván befolyásolta az előadás hosszúságának érzetét.

Alice Birch darabja elég megfoghatatlan, ami a tágabb kontextust illeti, homályosak az idő- és térbeli utalások, egy-egy tárgy (vonalas telefon) vagy egészségügyi eljárás (elektrosokk) orientál csak minket, hogy hol és mikor vagyunk. A társadalmi közeg is kevéssé megrajzolt. Amikor összeáll a szereplők közti viszonyháló, akkor tudunk hozzávetőlegesen visszaszámolni, hogy mikor is indul a történet. Az Egy öngyilkosság anatómiája cím annyiban megtévesztő, hogy pont a kiváltó okok, az öngyilkosságra készülő elme marad titok. Valójában az anya öngyilkosságától sújtott család, az öngyilkosságra készülő és végül a világot elhagyó anya melletti felnövés kerül mikroszkóp alá. A szuicid viselkedés, mint öröklődő viselkedésminta. Olyan női vonalú transzgenerációs traumaláncról tudhatunk meg többet, ami, a magyarországi statisztikákat ismerve, nagyon sokakat érinthet, és késztethet arra, hogy elgondolkodjon ennek megszakíthatóságán. Van-e kijárat ebből az ördögi körből? Felülírható-e a generációkon át öröklődő sorskönyvi forgatókönyv?

Kapaszkodókat keresve nagyon sok egyéb mű eszünkbe jutott. Carol (Fehér Diána Aida), a nagymama, karaktere nagyon erősen behozta nekünk egyik meghatározó kamaszkori olvasmányunkat, Sylvia Plath Üvegbúra című regényét. A transzgenerációs traumalánc miatt óhatatlanul feltolult az emlékezetünkből egy lengyel szerzőnő, Elżbieta Chowaniec, Gardénia című darabja, amit a Helytelenek Társulat előadásában láttunk. De a legerősebben egy ír rendező animációs filmje, A tenger dala (Song of the Sea, 2014., Tomm More) idéződött meg bennünk. A rajzfilmben az édesanya, egy fókatündér, aki mindent megpróbál, hogy boldogan éljen a szárazföldön kis családjával, de egy más elem szülöttje, vissza kell térnie a saját közegébe, különben elemészti a honvágy. A darabbeli nők, Carol, Anna (Erdős Lili) és Bonnie (Bukovszky Orsolya) mintha ilyen anyagból lennének szőve. Kék ruhájuk is ezt sugallja a földszínekbe öltöztetett többiekkel szemben (jelmez- és díszlettervező: Ellenbacher Ádám, Hevesi Fanni). Carol esetében nincs más magyarázat, idegennek érzi magát ebben a világban, csak a férje, John (Gloviczki Bernát) iránti szerelme és a lánya, Anna, iránt érzett szeretete és kötelességtudata tudja ideig-óráig itt tartani. Carol eleme a levegő, a földi lét számára fuldoklás. Az elvesztett anyát kereső Anna eleme a víz, a vágy a fájdalmat kizáró elemre, arra a közegre, ahol életében utoljára biztonságban volt, a magzatvízre. Bonnie-t, az unokát is vonzza a halál, de ő kötődik a földi léthez, jelmezében is megjelenik egy barna bunda a kék ruha felett. Jelentéses és a család nőtagjait összekötő motívum a zsineg és a horog. Carol és Anna számára ez a köldökzsinór, ami lányához és ezáltal a létezéshez láncolja. Szárazra vetett halként vergődnek, míg ki nem tépik magukból ezt a horgot, és el nem távoznak az életből. Bonnie számára a horog inkább horgony. Orvosként ő látja el későbbi szerelmét, Jo-t (Pigler Emília), aki egy horoggal szúrta át a kezét. Van esély, hogy Jo-nak horgonyként sikerül a földi létben tartania Bonnie-t, a traumalánc megszakadhat.

Nagyon izgalmas és kihívást jelentő a mű szerkezete. Nagy koncentrációt igényel játszótól és befogadótól egyaránt. A színpad három részre van tagolva, a színpadképet meghatározó ajtók három idősíkra nyílnak. Carol, Anna és Bonnie története szimultán bontakozik ki a színpadon, a mondatok átröppennek egyik idősíkból a másikba, egyik nőtől a másikig. A tér felfelé is nyitott, így előfordul, hogy egyszerre négy dialógot vagy monológot kéne befogadnunk. Minden helyszínen fontos információk hangzanak el. Hogy esélyünk legyen összekapcsolni a történetszálakat, arról a redundancia gondoskodik. Ami sajnos pont addig érdekes, amíg rá nem jövünk a működésmódra. Érzésünk szerint a dramaturgnak drasztikusan meg kellett volna vágnia az anyagot, legalább harminc percnyit húzva a két órányi szövegből. Hevesi Fanni lenyűgözően bánik a rendelkezésre álló térrel és azokkal az egyszerű díszletelemekkel, amelyekkel benépesíti azt. Ezt már A halál kilovagol Perzsiából rendezésében is megcsodáltuk. Az, hogy sikerült ezt a szimultán történetmesélésű darabot átláthatóvá, kristálytisztává tennie, úgy, hogy megmarad a szerkezet komplexitása, lenyűgöző teljesítmény. Még inkább az, ha belegondolunk, hogy nem egy összeszokott társulat munkájáról van szó, a színészek többfelől verbuválódtak.

Bár a középpontban a három nő áll, a férjek, apák, szerelmesek kilátástalan küzdelmére is nagy figyelem helyeződik. John, Carol férje, és Jamie (Biró Kristóf), Anna férje, évtizedeken keresztül folytja vissza érzelmeit, ezekben a családokban csak az anya joga, hogy fájjon neki az élet. Pedig őket is megilletné a gondoskodó figyelem, John mozdonyvezetőként embereket gázolt halálra és dokumentumfilmesként valószínűleg Jamie is élt át kemény dolgokat. Nem csoda, hogy minden erőfeszítésük ellenére képtelenek megadni azt a figyelmet lányaiknak, amire azoknak szüksége volna.

Lehel Vilmos, Gálhidy Gizella, Pigler Emília, Bari István és Gálhidy Júlia népesítik be a három nő életét mellékszereplőkkel. Orvosokat, barátokat, rokonokat, ingatlanügynököket játszanak, élővé teszik a kis családok környezetét. Nyüzsgő, mindennapi életük és gondjaik mutatják azt a földi életünkre jellemző mókuskereket, amit a három nő olyan idegenül néz. Carol, Anna és Bonnie szemén keresztül látva őket, kicsit groteszkek, de elérhetetlenül „normálisak”. És ezek a karakterek ezt a normát próbálják is közvetíteni a három nő felé, teljesen sikertelenül. Gálhidy Júlia, mint Daisy, gyermeki tisztánlátása, szókimondása még Carol magába zárkózottságát is föl tudja törni. Pigler Emília zöld ruhás szomszédnője megcsillant egy olyan utat, ahol nem kell feladni az egyéniséget, lehet vállalni a különcséget, lehet szeretni az életet. Gálhidy Gizella Emmája jó testvére Johnnak, a társadalmi normák megingathatatlan szócsöve, de ez a reflektálatlan meggyőződés mégis ad egy olyan tartást, amivel végig lehet csinálni ezt az életnek nevezett színjátékot.

Nem is vártunk mást, de csodálatosak a mozgások, a nyitány megkomponáltsága nagyon erős felütést ad az előadásnak. A színváltások gördülékenyek, nincs felesleges ki-be rohangálás az ajtók konzekvens használatának köszönhetően. Érdekes, technikás előadást rendezett tehát Hevesi Fanni. Még jobb lenne, ha jobban lenne adaptálva a hazai közegre, és kicsit feszesebbre lenne húzva.

♥

Kedves Diána Aida, Lili, Orsolya, Kristóf, Bernát, Emília, Vilmos, Júlia, Gizella, István, Ádám, Ádám, Márton, Anna, Luca Sára és Fanni, köszönjük ezt az érdekes estét, öröm volt titeket látni!