Kacsóh Pongrác Színház: JazzOperett, Ferencvárosi Művelődési Központ, 2021. december 6., 15:00

Játsszák: Pethő-Tóth Brigitta, Gencsev Gábor, zongorán kísér: Hegedűs Szabolcs, összeállította és rendezte: Gencsev Gábor 

2013-ban hungarikum lett a magyar operett, bármit is jelentsen ez. Ehhez képest rendkívül elhanyagolt műfajról van szó, a repertoáron tartott művek köre évről évre szűkül, a több száz operettből jó, ha egy tucat van/lesz műsoron ebben az évadban. Ezúttal az egyik lámpásnak volt lehetősége egy nagyon izgalmas operett kezdeményezést megnéznie az FMK-ban.

Az előadás adatlapja a Kacsóh Pongrác Színház oldalán.

Ha valaki operetthez nyúl, az jó eséllyel páros évben a Csárdáskirálynőt, a Mágnás Miskát vagy a Marica grófnőt fogja elővenni, páratlanban a János vitézt vagy a Csókos asszonyt. A játszott szerzők köre értelemszerűen még szűkebb, Kálmán Imrétől három, Huszka Jenőtől és Lehár Ferenctől kettő-kettő szerzemény fut, a maradékon Zerkovitz, Eisenmann, Szirmai Albert, Ábrahám Pál és Kacsóh Pongrác osztozik. Az egyetlen valamire való próbálkozásnak Urbán András rendezése ígérkezik, a Csókos asszony lovagjai, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában, amit januárban a Trafóban meg is nézhetünk. Nem azért baj ez, mintha csupa-csupa igazgyöngytől fosztatna meg a közönség, hanem azért, mert hamarosan minden esély elveszik arra, hogy megtudjuk, akadnak-e igazgyöngyök ebben a hatalmas korpuszban. A kották kiadatlanok, a szövegkönyvek hozzáférhetetlenek, a századelő és az 1920-30-as évek meghatározó műfaja lassan eltűnik.

Nem kéne ennek így lennie!

Ha csak azt nézzük, hogy olyan ma is olvasott, játszott szerzők írtak operett-librettót, mint Heltai Jenő, Gábor Andor, Molnár Ferenc, Rejtő Jenő, sőt még Herczeg Ferenc is próbálkozott (nem túl nagy sikerrel) vagy, hogy Ignotus, Ady, Kosztolányi, de még Babits is írt operettekről, akkor beláthatjuk, hogy lenne mit kutatni a témán. A történetírás is egyre inkább a mindennapi szövegek és a populárisabb műfajok felől próbálja egy-egy korszak életmód- és kultúrtörténetét megrajzolni. Ma már sokkal kevésbé érdekesek a diplomáciai szerződések, uralkodói manifesztumok, mint egy-egy korszak viccei, apróhirdetései vagy képes levelezőlapjai. A színház is fölhasználja ezeket az anyagokat, hogy minél hitelesebb képet adhasson egy időszakról vagy egy eseménysorról. Gondoljunk csak az 1983-as Budapest Orfeumra, ami a pesti kabaré világából merített, a néha még látható Dohány utcai seriffre, ami személyes visszaemlékezésekből, naplórészletekből és zsidó viccekből építi fel történetét vagy a KV Társulat Kedves én! című előadására, amely kamaszok naplóiból vett részletek egymás mellé montírozásával próbálja megértetni velünk a Horthy-korszakot és az azt követő leírhatatlan borzalmakat.

„A Nászéjszaka című francia darabra készültek a Belvárosiban....Gaál Béla azt ajánlotta, hogy két amerikai dzsessz-betétet kell a darabban elhelyezni.
– Ugyan – vitatkozott Beöthy –, hogy képzel ilyesmit? Ezt az édes francia muzsikát, ezt a ragyogó, bűbájos Messager-zenét tönkre akarja tenni modern zagyvaságokkal.
Hiszen a dzsessz nem muzsika. Az hangzavar, kakofónia. Gaál erősködött a dzsessz-számok érdekében... A premieren Beöthy szokása szerint az utolsó páholy peremére dőlve nézte az előadást. Az első felvonás közepén hangzott fel az első dzsesszmuzsika. Utána dübörgött a taps, és a publikum megismételtette a számot. Beöthy hátralökött a kezével Gaál Béla felé, és így szólt:
– Na... igaza volt... A Nászéjszaka az év nagy sikere lett. Nyolcvanszor tették ki a táblát.”
Kellér Andor: A bal négyes páholy, Magvető Kiadó, 1968.  

A Kacsóh Pongrác Színház Jazzoperett című előadása arra vállalkozik, hogy a magyar operett történetének egy kis szeletére irányítsa a figyelmünket. Hogyan jelent meg a jazz ebben a műfajban? Mikor és hogyan kerültek foxtrott és slow fox ritmusú dalok a darabokba? Hogy lett ebből végül megmagyarosított puszta-fox? Az ismertebb és kevésbé ismert számok váltogatása jó tempóban teremt otthonosságot és kíváncsiságot, a főként nyugdíjas korú közönséget már az első „városnéző” blokk levette a lábáról, jártunk a Horváth-kertben, a Nemzetinél, Óbudán és zötykölődtünk az omnibuszon. Minket kicsivel nehezebb behúzni, de ez is nagyon hamar megtörténik, akkor, mikor Gencsev Gábor történetei kontextust teremtenek a daloknak, a jól megválasztott anekdoták, sztorik, adatok adnak annyi kultúrtörténeti pluszt, amitől egy sláger mélységet kap vagy a helyére kerül a fejünkben. A sztorizásra praktikus okból is szükség van, ugyanis rengeteg korfestő ruha, hajdísz, kalap és kellék kerül játékba, az átöltözésekhez pedig kell némi idő.  

A három művész remekül osztja el a szerepeket egymás között. Pethő-Tóth Brigitta hangja csodaszép, még az FMK legendásan rémes akusztikáját is könnyedén legyőzi, és nem varázsolódik el a saját hangjától, nem áriázik, hanem játszik. Epekedik és cicázik, durcáskodik és elcsábul, átélhetővé teszi a legblődebb dalszöveget is. Gencsev Gábor erőssége a közönséggel való kommunikáció. Nekünk énekel, nekünk mesél. A közönség pedig reagál; figyel, ahol kell, nevet, ahol kell, tapsol, és egyszer csak arra is figyelmesek leszünk, hogy együtt zümmögik a dalokat a színpaddal.

Gencsev Gábor, Pethő-Tóth Brigitta, Hegedűs Szabolcs (fotó: Kacsóh Pongrác Színház weboldal)

Egy idő után úgy érezzük, mintha a történetek szereplői személyes ismerősei lennének Gencsev Gábornak, mintha az imént még együtt falatozott volna koronás süteményt Honthy Hannával a Gerbeaud-ban, onnan rohant volna a színházba minket elvarázsolni. Ezen a délutánon a legfantasztikusabb mégis Hegedűs Szabolcs volt. Zongorajátékából annyi életöröm és játékosság áradt, amennyi egy kisebb városnak elég lenne. Folyamatosan reagált a közönség hangulatára, pontosan érezte, melyik dalból kell ismétlés, hol kell még egy kis zenei poént beletenni, hogy a szám a lehető legütősebb legyen. Végül még Brahms 6. Magyar Táncát is eljátszotta nekünk, ami – egy operettelőadásban meglepően – a délután csúcspontja lett. Nem számítottunk rá, de amellett, hogy remekül szórakoztunk, sokat tanultunk is az 1920-30-as évekről, összeért bennünk a Kondor Vilmos Szélhámos Budapestjében olvasott korabeli orfeumok és lokálok jazzélete az operettel, és már azt is értjük, hogy Csabai László Sherlock Holmes Budapesten című regényében mit jelenthet az alábbi mozzanat: 

„ – Los Angeles zsebembe' lesz – énekli Fekete-Schwarz Zerkovitz Béla legújabb bombaslágerét a Csókos asszonyból. De csak úgy magának, hogy a három utasát ne zavarja.”  

Csabai László: Sherlock Holmes Budapesten, Corvina Kiadó, 2021.

♥

Kedves Brigitta, Gábor és Szabolcs, köszönjük ezt a remek előadást!