Dioráma magyarokkal, Dioráma Csoport, Trafó, 2023. január 28., 20:00

Alkotók: Kelemen Patrik, Mákó Rozi, Petrányi Luca, Raubinek Lili, Szabó R. János, Szeri Viktor, rendező: Raubinek Lili, fény: Dézsi Kata, konzulens: Hudi László, producer: SÍN Művészeti Központ  

Mi, akik nem vagyunk mai csirkék, a 80-as 90-es években mindig azt játszottuk, akár magunktól, akár a tanárok kérésére, hogy képzeljünk el egy mesebeli országot, amiben élünk, vagy csak éppen a saját kisdobos örsünket, osztályunkat, tanulócsoportunkat, és alkossuk meg közösen, milyen zászlója, államformája, ünnepei, eseményei, szokásai vannak. És akkor mi nekiálltunk, és címert, zászlót, szabályokat alkottunk, kipróbáltuk mi kell egy ilyen közösségnek, és mi működik. Közösséget, közös életet teremtettünk. Természetesen ezeket a kérdéseket a ,,magyar” fogalommal kapcsolatban is fel lehet tenni, ahogy sok helyütt, de legutóbb például a Magyar-Élet Fesztivál első napján megtették a kerekasztal-beszélgetés tagjai. Érdekes válaszokat kaptunk, onnan kezdve, hogy magyarságunk elválaszthatatlan a mindennapoktól, belénk ivódott minden mozdulatunkba, odáig, hogy semmit se jelent. De igazából elegendő csak Nagypál Gábor válaszát felidéznünk a Négyeshatosból: ,,Mi a haza? Otthon, Szabadkán a Kossuth utca. Így ránézek [mutat egyenesen], nekem az.”  

„A Trafó nagyterme fiktív Kárpát-medencévé alakul, ahol az alkotók és a nézők az előadás menetébe bekapcsolódva együtt boncolgatják Magyarországhoz, nemzeti identitáshoz, hovatartozáshoz fűződő viszonyaikat. A kollektív kulturális emlékezetbe ásva próbálják megkeresni azt a nemzeti legkisebb közös többszöröst, ahol megdobban a szív.” 

Ezt ígéri az előadás eseményoldala, de ebből sajnos nem sok valósult meg. Kimarad az együtt boncolgatás, mert nem nyílik semmilyen tér a nézők számára, hogy együtt gondolkodjunk és, akár az alkotók elképzeléseihez képest, drasztikusan mást javasoljunk. Maradna a közös szívdobbanás, ha bármennyire is tudnánk a produkcióval menni. De nem tudunk, mert egy disznóvágástól, pálinkától, citerától, Szózattól és Himnusztól, nemzeti lobogókat lengető szpartakiádtól kellene a szívnek megdobbannia. Ami lejött nekünk a Dioráma magyarokkal-ból, attól nagyon szomorúak lettünk. Egy tinédzser korában fideszessé, majd ki tudja mikor fideszárvává lett maroknyi fiatal próbálja feldolgozni és megszüntetni ezt a rémes állapotot, kilépni ebből a bántalmazó kapcsolatból, amit állampolgárként megélnek, és gyógyító közösségre lelni. Ám, ezt ugyanolyan naivan, reflektálatlanul teszik, ahogyan kamaszkorukban csapdába estek, sőt ugyanazokat a bűnöket követik el a nézőkkel szemben, amik által ők kerültek egy manipulatív kapcsolat áldozatszerepébe. Vissza akarják venni, amit elvettek tőlük, és közben föl sem merül bennük, hogy a visszavenni kívánt elemek sosem voltak az övék, vagy legalábbis problematizálható, hogy azok-e egyáltalán a magyar identitás konstituáló elemei. Vajon miért evidencia, hogy a szokásos rekvizitumok nélkül ne lehetne megélni a nemzeti hovatartozást? Az alkotók újra kívánják velünk alkotni az összetartozás gondolatát, de gondosan figyelnek arra, hogy csak azokon a kereteken belül legyünk kreatívak, amiket előre megszabnak. Játszhatsz, de csak a mi szabályaink szerint – sugallják – megfosztva minket a megszólalás jogától, a közös szimbólumépítés jogától, a közös gondolatba való belejátszás, alakítás jogától. Márpedig mi éppen azt szeretjük a közösségi színházban, hogy kísérleti lombikként működik, melyben bátran rákérdezhetünk a legalapvetőbb dolgokra is, játszhatunk velük, újrakombinálhatjuk őket, a legmeredekebb elképzelésekkel is végezhetünk gondolatkísérletet. Miért kőbe vésett mozdíthatatlan eleme a magyarság megélésének a Himnusz, a Szózat elhangicsálása, a nemzeti lobogó körbehurcolása és színezgetése? Tényleg a disznóvágás, lakodalmi vonatozás, közös pálinkázás támasza és sarkköve a nemzeti identitásnak? Ezek fidesztelenített visszavétele valóban a legkisebb közös többszörös lenne a lángoktól öleltben? Hát nekünk például semmiképpen. 

Sajnos a megvalósítás sem volt problémamentes. Nem tudtuk mi értelme volt a fénykörbe állni. A Szózatot hallva sokan elnémultak és áhítoztak, azonban egyesek, például mi, kínunkban nevetgéltünk, mert az iskolai ünnepségek mások által ránk erőltetett rituáléja jutott az eszünkbe. De a keret túlvége, a Himnusz eléneklése is olyan volt, amit az alkotók rendeltek nekünk rituálé gyanánt. Szerencsére megengedték, hogy aki nem akarja, az csak magába énekelhesse, feltéve és megkövetelve azonban, hogy mindenki találja meg a szívben a Himnusz azon értelmezését, amit énekelni tud. A két abszurd ünnep között a produkcióban rengeteg volt az üresjárat, egyes részeket valóban túl hosszúnak éreztünk. A nézők teljes bizonytalanságban voltak tartva azzal kapcsolatban, hogy mi vicc és mi nem. Az ígéretesen induló elemek, például a postajátékszerűen körbeadott történet is a semmibe fut, céltalanul hullik be két jelenet között a szakadékba. A hosszasan ide-oda tologatott hatalmas batyu sem válik jelentésessé.  

Az arcokat elnézve nem csak nekünk volt problémás az előadás, a közös kiskert-Magyarországba elültetett, föllobogózott krumplik feliratait szemlélve is azt tapasztaltuk, hogy a nézők mintegy harmada nem tudott mit kezdeni azzal a felszínes, primitív és a közszolgálati médiából ismert magyarságképpel, amit interakció hiányában az alkotók toltak ránk. Jó hír, hogy csak nagyon keveset kellene módosítani az előadáson, hogy a Nemzeti Színház is műsorára tűzze.