Kiss-Ochtinszky Judit: Mondj igent!, Aurora Film és Színház és Dante Közösségi Alkotótér, Dante Közösségi Alkotótér, 2024. október 12., 19:00

Játssza: Sárközi-Nagy Ilona, író: Kiss-Ochtinszky Judit, zeneszerző: Marton Szabolcs, projektvezető: Kreszner B. Zsófia, rendező: Miklós Marcell, Kreszner B. Zsófia

Már a májusi megnyitás óta terveztük, hogy ellátogatunk a Dante Közösségi Alkotótérbe, kellenek a jó helyek Budán is, ahol színházat nézhetünk vagy csak úgy beülhetünk beszélgetni. A Dante mindkettőre alkalmasnak tűnik, biztosan járunk még feléjük. A Mondj igent! sajnos csalódás volt nekünk, pedig az alkotóktól már sok érdekes dolgot láttunk, így például Miklós Marcell rendezőtől a META-ban. Legutóbb ott A megváltó című előadás volt számunkra egy nagyon erős hangulatisággal bíró, remek rendezői ötleteket és színészi alakításokat felvonultató előadás. Sárközi-Nagy Ilonát a KV Társulat performanszában, a NE BÁNTS!- ban ismertük meg. Látszik, hogy minden alkotó elkötelezett a bántalmazott nők ügye mellett, az előadáshoz ruhakollekció is készült, amelynek megvásárlásával a NANE Egyesület munkáját támogathatják a vásárlók. A jó szándék azonban kevés, sőt visszájára is fordulhat, ha nem elég átgondolt a történet, és nem tartja szemét az alkotáson egy olyan dramaturg vagy szakértő, aki kívülről képes felmérni a produkció hatásmechanizmusát.

Az előadás beharangozó videója itt található. 

Bár a történet ideje 2017 és a jelen pillanat közé esik, teljes időzavarba kerültünk, és úgy éreztük, mintha egy Szilvási Lajos-regény lapjai közé szorultunk volna, valamikor az 1970-es években. A szereplők reflektálatlansága, tengése-lengése, értékrendje mind a pangó szocializmus állóvizét idézte föl bennünk. A házassághoz való hozzáállás, ami az első felvonás fő vonulata, a kialakuló történet mintha a mi szüleink világát idézné. És ezzel az anakronisztikussággal képtelenek vagyunk mit kezdeni. A második felvonás bántalmazás-történetével aztán tovább nőtt a zűrzavar bennünk. Sehogy se fér a fejünkbe, hogy Eszter, a főhősnő szavaival élve, hogyan hesszelhet, sziesztázhat ráadásul várandós állapotban apu tóparti házának stégjén, amikor kiderült, hogy apu egész gyerekkorában fizikailag és verbálisan bántalmazta a család összes tagját, mi több, anyut terhesen hasba rúgta. Eszter tizenhat évesen elmenekült otthonról, a testvérét Londonig üldözte a családi toxikoncentrátum, és Eszter szerint anyu rákbetegségéért is az apuval töltött harminc év a felelős. Nekünk ez nem áll össze.

A főhős története semmilyen értelemben nem tanít minket megérteni a helyzeteket és nem is sikerül rezonálni a történetére. Nem tudjuk felidézni azokat az élményeinket, amikor minket is megaláztak, vagy ha igen, kisiklik a megidézés, mert a történet úgy folytatódik, hogy nem megértjük, felfejtjük a történteket, hanem kitérünk előlük. Semmilyen szempontból nem általánosíthatók a jelenségek, mert a döntések, amiket a férfiak és nők hoznak, az események, amik lezajlanak véletlenszerűek, irracionálisak, erőltetettek. A stand-uppal való kizökkentés megtörténik, bár nem világos miért, a "beszélgetés" a nézőkkel viszont nem. A kérdésre, hogy miért születik kevesebb gyerek és miért nem köttetnek házasságok nem vár valódi választ a kérdező, pedig csak össze kéne vetni Skandináviát Magyarországgal. A saját pszichologizáló válasz, hogy egy bántalmazó apa után miért is kötne házasságot bárki, hihető egy embertől, de hamis egy társadalom számára, ezért nem érthető, miért vagyunk mi nézők megszólítva. Egyáltalán miért érdekes egy ennyire atipikus, szegény gazdagokról, vénségesen gondolkodó fiatalokról szóló történet, hiszen Eszter harminc kevés, apja hatvannál nem lehet sokkal több.

És ezek még a kisebb problémák a történettel. Eszter életében minden férfi valamiképpen bántalmazó, még Dávidban, a viccből-dacból beújított férjben is ott a lehetőség, hogy alkohol- és drogfüggőként pokollá tegye a nő életét. Az előadás voltaképpen egy rituális szeánsz, amelyben férfiakat, mint nemüktől fogva potenciális bántalmazókat bűnbakként a pusztába űzzük, hogy a nők végre felszabadulhassanak, bántalmazó és betegítő jelenlétüktől. És ezen a ponton még női nézőként is kínos ezt a sok reflektálatlanságot, férfiként pedig kifejezetten sértő és elkeserítő az igazságtalan vádakat és igaztalan általánosításokat végighallgatni. Szerintünk is van mit tenni a nők emancipációja és a két nem egyenjogúsítása terén, fontos a bántalmazottak helyzetére felhívni a figyelmet, de az előadás által választott módot kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk. A problémák többsége rendszerszintű, nőket és férfiakat egyaránt sújt. Ha előrelépést akarunk, a feminizmusnak meg kell szólítania a szövetséges férfiakat, ami nem fog menni, ha pont az ilyen előadásokat megnézni hajlandó férfiakat folyamatosan védekezésre, mentegetőzésre, irracionális bűntudattal terhelt életre kényszerítjük. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért való küzdelem, a gyerekvédelem szisztematikus szétverésének megállítása, a köz- és felsőoktatás tönkre tétele elleni cselekvés, a reprodukciós jogok megvédése, a bántalmazott nők és gyerekek jogi védelmének kikövetelése csak együtt lehetséges. 

És ezek miatt sajnos teljesen mindegy, hogy szép volt a tárgyjáték, ahogy az egyes karakterek megelevenednek, hogy Sárközi-Nagy Ilona csípőből hozza a jobbnál-jobb stílusparódiákat, hogy nagyon tetszetős volt a játék a fényekkel. Sajnáljuk, de minket ledobott a produkció magáról.