Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica, Stúdió K, 2021 október 20., 19:00

Játsszák: Pallagi Melitta, Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Samudovszky Adrian, díszlet: Fekete Anna, jelmez: Kálmán Eszter, zene: Tarr Bernadett, dramaturg: Gyarmati Kata, videó tervezés: Bredán Máté, hang, videó: Jankó Mátyás, fény: Berta Ninett, rendezőasszisztens: Mátyás Viktória, rendező: Hegymegi Máté.

Itt az ősz és a Stúdió K harmadik premierje. Alig léptünk ki Neuschwanstein kastélyából, Závada Péter meredek szövegfalai közül, máris Viharsugár ódon várában találjuk magunkat. Heinrich von Kleist drámája illik is az őszhöz. Nem tragédia, de azért borús, nem fáj elviselhetetlenül, de azért kellően nyomaszt.

Az előadás adatlapja a Stúdió K oldalán.

Kereshetjük benne az aktualizálást, de nem fogjuk megtalálni. Maguk a Kleist-kutatók is letettek arról, hogy valamiféle társadalomkritikát vélhessenek felfedezni a Käthchenben. Leginkább csak egy tündérmese, egy keserédes fantasy, E.T.A. Hoffmann steampunk nélkül. A Nero-ról szóló kritikánkban írtuk, hogy Hegymegi Máté felfedezte az igazi jobboldali színházat. Amit az elismerésre áhítozó kormányfiaknak nem sikerült, azt neki igen. Mert valljuk be, saját paródiája ma az úgy nevezett magyar nemzeti színjátszás, legyen az olyan fiatalosch, amivel a moderneskedők próbálkoznak vagy olyan áporodott levegőjű, amivel a szélsőjobboldali hátország kísérletezik. Hegymeginél nincs aktualizálás, woke-ság, kikacsintás, jól beszólás a hatalomnak. Itt örökérvényű igazságok, évszázados mélységű értelmezések, esztétika és kontrasztos moralizálás van.

Nagypál Gábor, Pallagi Melitta, Lovas Dániel (Fotó: Gordon Eszter)

Amit mondani lehet "irodalompszichológiailag", hogy Kleist saját meg nem élt, de vele élő arisztokrata származásával próbált valamit kezdeni. Jól kiírta magából. Akit ez zavar, azt nagyon fogja zavarni, mert a nemesek nyavalygása nem mindenkit hat meg, főleg, ha ennyire reflektálatlan a szöveg. Nekünk a Heinrich von Kleist-ben a "von"-ról legfeljebb a Macskafogó Nero von Schwarza jut eszünkbe, neki egy egész dráma. Az előadás egy pontján el is gondolkodunk, hogy nem fogunk-e átcsúszni a történetben Claudel Angyali üdvözletébe (lehet, hogy valamely nézőknek ez az átcsúszás meg is történik).

A világlátás, ami mesebeli, hogy a császár egy isten. Nincs emberi élet nélküle, nincs igazság nélküle, nincs hatalom, aminek ne ő lenne a forrása. Legyen az ember nemes vagy polgár esetleg paraszt, a császár olyan, mint az oxigén. Vagy inkább olyan, mint Zeusz vagyis mindenható főisten, aki meglátogatja Alkménét és egy félistengyermekkel ajándékozza meg, miközben az apa már senki. Ha ebben a darabban tetten érhető Kleist progresszivitása, ami sok színjátékában ámulatba ejtő módon jelen van, akkor abban a tényben, hogy Katicát, egy lányt, tesz a melodráma főszereplőjévé. Maga a szerző írja, hogy extravagáns darabjának, a Pentheszileiának ellenpontja ez a történet.

Most kíváncsian várom, mit mondanál Käthchenről, mert ő Penthesilea fordított oldala, ellentétes pólusa, olyan lény, aki olyan erős az alávetettség által, mint Penthesilea a cselekvés által.

Hegymeginél valóban ez az erő jelenik meg Katicában (Pallagi Melitta) és egyáltalán nem az, hogy ő egy kovács lánya lenne, és ez rangproblémát jelentene a lovag (Nagypál Gábor) számára, vagy a rejtett nemesség ikonja lenne, aki a negatív főszereplő, Kunigunda, (Homonnai Katalin) a méltatlan nemes, fölé magasodik morálban. Mert Hegymegi egyszerűen nem akar társadalmi kérdésekkel foglalkozni. És ez nekünk nagyon bejön! Hegymegi rendezzen jóféle Sömmit vagy Peer Gynt-öt és a legjobb Woyzeck-et abban az idényben, amikor mindenki azt rendezett. Rendezzen lélektani drámát! És valóban: Katica itt egy monomániás freak, de nagyon szerethető különc, aki valóban hatással van a környezetére. Ahogy a szerző mondja, alávetettsége által lesz uralója, győzhetetlen hőse az eseményeknek. 

Nagypál Gábor, Nyakó Júlia (Fotó: Gordon Eszter)

Nagypál Gábor Friderik grófja egy alapvetően nagyon kedves, alantasai iránt nagyfokú felelősséget mutató, de a polgárokat csak cuki háziállatoknak tekintő felsőbbrendű lény. Egyáltalán nem mutat reflektált viszonyt Katica felé, még akkor sem, amikor már ennek ideje lenne. Miért is kéne ennek megtörténnie? Ebben a pillanatban is őszinte, de nem tudatos odafordulást mutat. Ám az őszinteség azonnal le is omlik és formalitássá válik a császári utasítást követően, mikor is a gróf Katicával való házassága az uralkodó szemében már kívánatossá válik. A freak pedig továbbrohan, mert szubmisszív énje nem engedi, hogy ne szolgáljon, illetve uralkodni fog, de a szubmisszió által.

Friderik gróf amúgy elég primer gondolkodású, szereti a rendet, amiben él, aláveti magát a császár és bírái akaratának. Nincs félnivalója, ő csak élvezi és élvezni is akarja a nemesi életet. Kétség kívül jelen lévő öniróniája inkább jó életének nemes kedélyessége, társalgási szellemesség, mintsem a nézőnek szóló kikacsintás. Ugyanez mondható el a császárról és a gróf anyjáról (Spilák Lajos) is. A közvetítő a két társadalmi osztály között a szolga, akit Nyakó Júlia játszik. Benne valahogy megszólal a józan hang, átlátja a helyzetet, miután mindkét világ között ingázik, intézi a nemesek és alattvalók ügyeit egymás felé.

Hasonlóképpen tartja meg a formákat minden szereplő. Egy se lép ki a szerepéből, mindenki egydimenziós, és amit a rend megkövetel tőle, azt és úgy teszi. A heilbronni kovács (Lovas Dániel) tragédiája nem érint meg minket, és ez koncepció, nem hiányosság. Nem is kell, hogy megérintsen, mert pontosan úgy, egyfajta korabeli szappanopera szereplőjeként viselkedik, ahogy az Eltört korsó Rull asszonya. Egyetlen egyszer esik ki a szerepéből, egyetlen egyszer érezzük, hogy tényleg szereti a lányát, amikor Katicát visszaengedné a grófhoz lánya bánatát látva.

Homonnai Katalin, Nagypál Gábor, Samudovszky Adrian (Fotó: Gordon Eszter)

A darab egy pontján gyorsan kiderül, hogy semmi posztmodern csavar nem lesz itt. Ez egy tündérmese, boszorkányokkal, angyallal vagy kerubbal, varázslatos álommal, csodálatos megszabadulással. Egyre inkább belebonyolódunk a varázslatos megoldásokba. Az elején fel sem merül bennünk, hogy Kunigunda, a szerződésekkel és női csáberővel manipuláló karakter nem pusztán csak egy nyomulós tagja a Thurneck-családnak. Homonnai Katalin az előadás vége felé igazi démonná válik összefércelt mezében és egyfelől félelmetes vonulásával, másfelől az ugrásra készülő állat látványával. Akár mondhatnánk, hogy ez a mágikus világ, a mese, ami itt megjelenik nem több, mint a babonás külvilág képzelgése arról, hogy miért olyan egy törtető szociopata, amilyen. Gondolhatnánk és az se rossz értelmezés, hogy mindez csak Samudovszky Adrian lóvátett karaktereinek lázálma. Ezen a ponton a rendezés magára hagyja a nézőt és ez így is van rendjén. Nyilván a társadalomkritikától magát eltávolító koncepció nem fogja azt boncolgatni, hogy vajon nem azért van-e, hogy Kunigunda ördögi lény, mert nem feltételezhető, hogy egy gyönge asszony magától is képes aktív, csak a saját érdekeit néző cselekvő lenni.

Mese ide vagy oda, azt azonban nem lehet mondani, hogy a rendező víziója nem eredeti. A monomániás lány mint pszichológiai diagnózis egy hozzánk nagyon közel álló megfejtése a drámának, ami megmenti Kleist művét a porosságtól.

Nagypál Gábor, Pallagi Melitta (Fotó: Gordon Eszter)

Nagyon erős csapat dolgozott Hegymegi keze alá, hogy egységes, letisztult és egyben bámulatos látványvilágot teremtsen az előadásnak. Kálmán Eszter jelmezei a fekete-arany-ezüst színek variálásával idézik meg a lovagkort, Fekete Anna díszlete, a futópadok és a megemelt pulpitus, ami bíróságként, lovagteremként és várként is játszik jól bejátszható teret alakítanak ki a színészeknek. Pallagi Melitta futása és vánszorgása eddig az évad legerősebb színpadi látványa. Berta Ninett már a Széplélekben is varázsolt a fényekkel, ez ebben a produkcióban sincsen másképp. Az alapvetően sötét, füstös homályt egy-egy fénycsóva világítja meg, jól kiemelve egy-egy jelenet kulcsszereplőit, a fémes jelmezeken és kellékeken való csillanások szemet gyönyörködtető képeket komponálnak. A Brendán Máté alkotta kivetített videók is szépen illeszkednek a látványvilágba, nem törik meg a varázst, inkább erősítik a sejtelmes hangulatot. A zeneválasztás (Tarr Bernadett) szintén telitalálat, furcsa, hogy az előadást záró Radiohead szám egy hónapon belül két produkcióban is szembejött velünk.

Nem lehet említetlenül hagyni, hogy a Stúdió K csapata milyen remekül használja a társulatot, mindenkinek megadva azt a darabot, amiben kicsilloghat, tovább csiszolhatja vitathatatlan tehetségét. A Széplélek Homonnai Katalin estéje volt, aki itt számunkra Kunigundaként új arcát mutatta, még sosem láttunk tőle ilyen démoni gonoszságú karaktert. A Kleist-darab Pallagi Melitta köré szervezi az előadást, aki igazán emlékezetes Katica lett számunkra. Jó volt Adriánt újra látni. A Nero-ban is és Szentendrén a Nevetséges sötétségben is remekelt. Csak remélni tudjuk, hogy a Stúdió K csapatának tagjává válik. És persze kíváncsian várjuk, mit hoz a számunkra következő előadás, a Kutyaévek...

♥

Kedves Melitta,  Gábor, Katalin, Dániel, Lajos, Júlia, Adrian, Anna, Eszter, Bernadett, Kata, Máté, Mátyás, Ninett, Viktória és Máté, nagyon köszönjük ezt a csodás előadást!